Imre Samu - Szathmári István - Szűts László (szerk.): Jelentéstan és stilisztika. A Magyar Nyelvészek 2. Nemzetközi Kongresszusának előadásai. Szeged, 1972. augusztus 22-25. - Nyelvtudományi értekezések 83. (Budapest, 1974)
Szathmári István: A magyar stilisztika az utóbbi két évtizedben
28 ben funkcionális alapokon álló, a leíró nyelvtan felépítését követő tankönyv. Mivel kevés előmunkálatra támaszkodhatott, és egy hosszú pangó korszak után látott napvilágot, bár szerepét jól betöltötte, ma már föltótien kiegészítésre és az új eredményeket, törekvéseket figyelembe vevő átdolgozásra szorul. Az utóbbi szempontból előrelépést jelent rövidebb terjedelme ellenére is, négy kolozsvári kolléga (Bartha János, Horváth Tibor, Józsa Hagy Mária, Szabó Zoltán, az utóbbi szerkesztő is) „Kis magyar stilisztiká”-ja (Bukarest, 1969.). Tulajdonképpen egy korszak lezárását jelenti ,,A magyar stilisztika útja” című gyűjtelékes munka (Szathmári István. Bp., 1961.), amely egyik részlegében (417 — 544) lexikonszerűen dolgozza fel a stilisztikai fogalmakat. b) A tanulmánykötetek és nagyob részlettanulmányok közül a következőket emelném ki. Rendkívül jelentős a harmadik korszak legrangosabb stilisztikusának, Zolnai BÉLÁnak a hatása. Modern voltát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a francia és a német stilisztikai iskolák alapos ismeretéről tanúskodó, finom stílusérzékkel megírt dolgozatai az első megjelenés után 2 — 3 évtizeddel később, kötetben kiadva (Nyelv és stílus. Bp., 1957., továbbá Nyelv és hangulat. Bp., 1964.) ismét igen termékeny! tőleg hatottak kutatásainkra. A magyar hangtan stilisztikája szinte teljesen kikerekedik Zolnai munkásságából. Az 1961-ben megjelent „Stilisztikai tanulmányok” (Bp., Gondolat kiadó) nyolc dolgozata egyrészt már dokumentálja a III, kongresszus után megindult intenzív munkát, másrészt több író, költő stílusának a feltárásához, illetőleg lényeges stilisztikai jelenségek (Bárczi Géza: a nyelvjárási elemek szépirodalmi szerepe; Bóka László: a stílusváltás; stb.) alapos megvilágításához járult hozzá. Fónagy IvÁNnak „A költői nyelv hangtanából” című könyve 1959-ben már a modern irányzatok képviselője: elsősorban információelméleti és hangstatisztikai vizsgálódások segítségével feltárja a hangoknak, a prozódikus elemeknek a költői nyelvben betöltött szerepét, s megoldja a hangszimbolika sokat vitatott problémáját. Hankiss ELEMÉRnek „A népdaltól az abszurd drámáig” című tanulmánykötetete (Bp., 1969.) már a mába visz bennünket. Hankiss az új irányzatok külföldi irodalmának szinte bámulatos ismeretében, továbbá ritka invenciózus egyéniségére támaszkodva új utakat tör: többek között a síkváltás elméletével jobban belevilágít József Attila komplex képeibe, mint eddig bárki is tette — jóllehet eredeti célját: a vers intenzitásának megmérhetőségét nem érte el; keresi a kommunikációs törvények érvényesülését a költészetben; feltárja a kvantitatív módszerek irodalomtudománybeli felhasználásának lehetőségeit; stb. Miklós PÁLnak a múlt évben megjelent munkája, az „Olvasás és értelem” meg már arról tanúskodik, hogy lehet józan kritikával illetni mind a polgári, mind a marxista irodalomtudomány még oly modern iskoláit is. Roman Jakobson nyomán fejti ki a művek megközelítésének módjait, s eközben sort kerít a mának úgyszólván minden fontos irodalomelméleti, stilisztikai kérdésére. c) Igen örvendetes, hogy se szeri, se száma a kisebb-nagyobb, elméleti vagy meghatározott szöveggel, szövegrésszel kapcsolatos stilisztikai kérdéseket vizsgáló dolgozatoknak (1. Fábián szemléjében a hangtan, a szókincs, az alaktan stilisztikája stb. cím alatt felsorolt közleményeket). Csak mutatóban említek meg néhányat. Tompa József több cikkében (IskNym. 348 — 53;