Imre Samu - Szathmári István - Szűts László (szerk.): Jelentéstan és stilisztika. A Magyar Nyelvészek 2. Nemzetközi Kongresszusának előadásai. Szeged, 1972. augusztus 22-25. - Nyelvtudományi értekezések 83. (Budapest, 1974)
Szathmári István: A magyar stilisztika az utóbbi két évtizedben
29 I. OK. XXIV, 97 — 116; NytudÉrt. 58. sz.: 556 — 61; MNy. LXIV, 262 — 77; NyK. LXX, 87 — 104) és akadémiai doktori értekezésében példamutató alapossággal tárta fel az archaizálásnak valamennyi általános és a mi irodalmunkkal kapcsolatos problémáját. Szép tanulmány jelent meg J. Soltész Katalin tollából az irodalmi helynévadásról (Nyr. LXXXII, 50 — 61). Szabó Zoltán a szóképzés és a képzők stilisztikai minősítéséről értekezett tanulságos módon (Nyr. LXXXV, 284—99). Benkő László a mondatszerkezetek, mondatrészek stilisztikai elemzését vizsgálta (SzegTFTK. 1959: 5 — 32). Mabtinkó András a hagyományos és a modern eredményeket felhasználva, igen találóan jellemezte a költői stílust és a művészi próza nyelvét (Kritika II. 2. sz.: 25—34, uo. III. 3. sz.: 8 — 17). Végül ebben a csoportban is hadd utaljak Fónagy Ivánnak a modern stilisztikát nálunk szinte megalapozó három dolgozatára: A stílus hírértéke (ÁltNyT. I, 91 —123), A hang és a szó hírértéke a költői nyelvben (NyK. LXII, 73 — 100) és A kifejezés mint tartalom (Egy funkcionális poétika szempontjai) (Hagyományos nyelvtan — modern nyelvészet. Szerk.: Telegdi Zsigmond. Bp., 1972. 105 — 33); a címek önmagukban is utalnak a témák megközelítési módjára. d) Stilisztikánk előbbre lépését talán legjobban az egy-egy költő, író stílusát elemző s bemutató munkák száma és színvonala mutatja. Lássuk a legjellegzetesebbeket! J. Soltész KATALiNnak „Babits Mihály költői nyelve” című monográfiája — mint a cím is jelzi — nem teljesen stilisztikai célú: „Egyrészt számba veszi az író nyelvhasználatának jellegzetességeit, amelyek eltérnek a köznyelvi átlagtól és más írók nyelvétől. . . Másrészt világot vet az irodalmi, költői nyelv általános jellemvonásaira...” (i. m. 5), de a leíró nyelvtan beosztását követve és mindig rámutatva az egyes nyelvi eszközök stilisztikai funkciójára, a könyv olvastán jobbára előttünk áll Babits stílusa is. Ügy gondolom, egyfajta mintának tekinthetjük azt az eljárásmódot, amelyet egyfelől Martinkó András Petőfi prózájának (A prózaíró Petőfi és a magyar prózastílus fejlődése. Bp„ 1965.), másfelől Török Gábor József Attila Ipájának (A líra: logika. Bp., 1968.) az elemzése közben követ. Martinkó a szó teljes értelmében komplex és — véleményem szerint — a mű eredményességének kulcsát jelentő módszerét (s egyben célját) így határozza meg: „Stílustanulmánynak szánom munkámat. Részben azért, mert. . . Petőfi prózájának egy rész »csak« stiláris és nyelvi érdekű, részben mert módszerem is nyelvistilisztik i,i, amennyiben általában a nyelvi anyagból: a szövegből indulok ki. . . A stílus anyaga ugyan a nyelv, de ennek a nyelvi anyagnak a stílusban realizálódó konkrét struktúrája függvénye egész sereg extralinguisztikus és felépítmény jellegű tényezőnek: az egyéniségnek, magatartásnak, világnézeti tartalomnak, műfajnak, korízlésnek, célnak és a közönségnek, függvénye természetesen létrejötte, funkcionálása, hatóköre társadalmának is. Milyen rendszerben jelentkeznek ezek a tényezők Petőfi esetében, s hogyan determinálják a prózaíró Petőfi stílusát — lényegében ez ennek a munkának célkitűzése.” (I. m. 9 — 10.) És hogyan valósul meg ez a módszer? Nagyon summásan ezt mondhatnám: úgy, hogy a szerző roppant ismeretanyagára és kivételes nyelvistilisztikai érzékére támaszkodva, eredeti koncepciójának megfelelően szinte bravúros ügyességgel tudja kezében tartani egyenként és bonyolult összefüggéseikben mindazokat a felépítmény jellegű és extralinguisztikus tényezőket, amelyek Petőfi stílusát mindenkor determinálják.. — Török Gábor a helyesen felfogott és jogaiba visszaállított „osztatlan filológia” jegyében, a funkcionális stilisztika alapjain állva, a modern — mindenekelőtt információelméleti