Imre Samu - Szathmári István - Szűts László (szerk.): Jelentéstan és stilisztika. A Magyar Nyelvészek 2. Nemzetközi Kongresszusának előadásai. Szeged, 1972. augusztus 22-25. - Nyelvtudományi értekezések 83. (Budapest, 1974)
Szathmári István: A magyar stilisztika az utóbbi két évtizedben
33 langue” (28 — 9), — de előbb hivatkozik arra, hogyan hasznosítja a stilisztika Jakobson oppozíciós módszerét a szinonimikában, a metafora és metonímia szembeállításában, továbbá a „dénotation”, a „connotation” és az „embrayeur” fogalmakat a stilisztikai funkció jobb megragadására. Csak egy példát arra, hogy régi, sokak által kutatott stiláris jelenségeket mennyire új megvilágításba helyeznek a különféle modern vizsgálódások. Fónagy Iván a költői metaforát információelméleti módszerrel, valamint a pszichológia segítségével elemezte. Milyen sokkal többet mond az, ha tudjuk, hogy „A metafora a tudatelőttes fantáziáié gondolkodás kifejezése. A figyelem rövidebb-hosszabb időre leválik a tárgyról és befelé irányul. Az érzéki élmény asszociációsort vált ki. Minél hosszabb az asszociációs lánc, annál nehezebben találjuk meg ismét a visszavezető utat, és annál elmosódottabb jellegű a metafora. . . Az asszociációs folyamat egy bizonyos szakaszon a tudatküszöb alatt zajlik le. . . [Ilyenformán] a metafora ablakot nyit a múltba, a tudattalanba.” (Hagyományos nyelvtan — modern nyelvészet 118 — 9, 1. még uő.: NyK. LXII, 92—4.) Jrr. I. Levin pedig a metaforák belső jelentéstani és mondattani kapcsolatainak a feltérképezésével, továbbá bizonyos formalizálással tette lehetővé különböző korok, írók metaforaanyagának összehasonlítását (1. Az orosz metafora struktúrája. Strukturalizmus II, 173 — 82). Mivel azonban az új irányzatok nem hoztak kidolgozott stilisztikai rendszert, hanem részlettanulmányokkal és még inkább műelemzésekkel jelentkeztek, ez utóbbiakkal kapcsolatban beszélnek a szintézis kialakításának szükségességéről. Riffaterre professzort például úgy emlegetik, mint akinek irodalmi művek nyelvi felépítését és nyelvi-költői eszközeit vizsgáló tanulmányai a nyelvészeti stilisztikának a strukturalizmushoz és az irodalomelmélethez való egyidejű közelítését szolgálják (1. Strukturalizmus II, 265; a szovjetunióbeli hasonló törekvésekről 1. Miklós Pál: Helikon 1968. 19 — 20). Nálunk Köpeczi Béla ez év eleji „Nyelv, struktúra eszme az irodalomban” című akadémiai előadásában —mint a cím is jelzi — mindenoldalú, komplex verselemzést tart célravezetőnek, amelyben irányító elv az alapeszme. Hasonlót vall Szatjder József az ItK. ,,felvilágosodás”-számának a műelemzéseivel kapcsolatban: „Az impreszszionisztikus, elvileg-módszertanilag bizonytalan lábon álló érzelmes, »beleérző« vagy az akár hagyományosan, akár divatosan fennálló, de igen egyoldalú elemzéstípusok helyett a történelmi és az esztétikai, nyelvi és formai elemzés kölcsönösségében kerestük azt az eljárást, mely a műalkotás zártságának vagy összehasonlító eszme- és műfajtörténeti kérdéseinek éppúgy eleget tehet, mint a hazai kontextusban végbemenő nyelvi és gondolati genezisének.” (I. h. 1969. 129.) Szabolcsi Miklós meg — mint már említettem — József Attila Eszmélet című versének valóban komplex elemzésével erre példát adott, és felvázolta a szintézis különféle módjait, egész problematikáját is (i. m. 95 — 6, illetőleg 89 — 102; 1. még Miklós Pál, Olvasás és értelem 59 — 63). A következő kérdés: ez a bizonyos szintézis, milyen stilisztikai irányzat alapján álljon, és ennek megfelelően milyen felépítésű legyen? Legalkalmasabb alapnak a funkcionális stilisztika látszik. Ez a stilisztikai rendszerezés ugyanis — amely a funkcionális szemléletű nyelvtudományi ironyzatokból nőtt ki, és amelynek kialakításában nem kis része volt a Saussure-tanítvány BALLYnak, valamint az ő tanítványainak (J. Marouzeatt, M. Cressot, Devoto), s a maiak közül is több stilisztikusnak —nagyon röviden abban különbözik más koncepciótól, hogy alapja a nyelvi valóság, vagyis figyelembe veszi, sőt középpontba állítja a nyelvi-stiláris (és nyelven 3