Imre Samu - Szathmári István - Szűts László (szerk.): Jelentéstan és stilisztika. A Magyar Nyelvészek 2. Nemzetközi Kongresszusának előadásai. Szeged, 1972. augusztus 22-25. - Nyelvtudományi értekezések 83. (Budapest, 1974)
Santarcangeli, Paolo: A magyar nyelv tanítása idegeneknek
505 egymáshoz fűzi. Szerepet játszik azonban a magyar irodalomnak és különösen költészetnek a kedvelése — Adyról, Radnótiról, József Attiláról, Illyés Gyuláról, Weöres Sándorról van főleg szó, akiket jómagam vagy fordítótársaim tolmácsolásából ismertek meg; de az is előfordul, hogy egy fiú megismert egy pesti lányt, és azzal akarja meglepni, hogy a következő találkozás alkalmával valamivel többet mond neki a rituális ,,szeretlek”-nél. Nem restellem bevallani, hogy a „legaljasabb” eszközöktől sem riadok vissza, hogy a hallgatókat — akiknek száma évről-évre egy kezdeti kecsegtető indulás után erősen meg szokott csappanni — minden áron hozzáédesgessem a tantárgyhoz, és meg is tartsam őket. A csalétkek közül elsőrendű szerepet játszanak az ösztöndíjak, és főleg annak a lehetősége, hogy a szorgalmasabbak részt vegyenek a debreceni Nyári Egyetem előadásain, s így — kereken kimondva — egyhónapi ingyenes és érdekesnek ígérkező vakációra tehetnek szert; ezt kezdettől fogva és azután is erősen propagálom. Bevezető előadásaimban, miután felhívtam a diákok figyelmét arra,, hogy a magyar nyelvtani struktúrák megértéséhez nagyrészt el kell vetniük a majd-majd ösztönösen beidegződött indogermán grammatikai keretet, arra serkentem a hallgatókat, hogy olyan előítélettől mentes és ruganyos készenlétbe helyezzék magukat, mintha az égből pottyant marslakókkal kellene felvenniük a beszédet. Ezután — kis tódítással és nem egészen tiszta lelkiismerettel (de valóban nincsen ebben valami igazság?) — ki szoktam fejteni, hogy miért nem nehéz a magyar nyelv: más nyelvektől eltérőleg, az ábécé és a kiejtés majdnem mindig pontosan összevág; nem ismeri a nyelv a nemeket; flexív főnévi ragozás nem létezik; a jelen, múlt, jövő szerkezete rendkívül egyszerű; a magánhangzóilleszkedést minden közepes zenei hallású ember igen hamar elsajátítja, bonyolult nyelvtani szabályok bemagolása nélkül is. A továbbiakban, az előadások folyamán ismételten kiemelem a magyar nyelv hajlékonyságát, szókincsének terjedelmét, zenei kellemességét, a leíró, hangutánzó és hangulatfestő főnevek és igék páratlan gazdagságát, a szóragozási rendszer szintetikus rövidségét, a szórend rugalmasságát és (hogy Bárczi Géza szavaival éljek) a „képzők fényűző bőségét”; és így tovább. Mivelhogy fiatalokkal találom magamat szemben, attól sem riadok vissza, hogy oly szavakra tanítsam meg őket, amik a szótárokban nem, vagy még nem szerepelnek; mert, ugyebár, gyönyörű az hogy kaja és pia és vagány és haver; és talán azt sem rossz tudni, hogy mi a maszek és a Közért. Szólásmondásokat, ízes közmondásokat gyakran idézek, ha azt a helyzet magával hozza, általában a hallgatóság nagy derültségére. Igen gyakran kitérek a nemzet jelenére és múltjára, szokásaira, életmódjára, karakterisztikumaira, az alkalmat arra is felhasználva, hogy sok hamis, idejét múlt vagy konvencionális felfogásnak kitekerjem a nyakát: egyszóval, nemcsak a magyar nyelvet, hanem a magyar valóságot is igyekszemkö zvetíteni; időm, sajnos, nem engedi, hogy azt is felvázoljam, mily módon kapcsolódik ebbe az irodalom párhuzamos, általában monografikus jellegű, de a korszak ismertetésére is kiterjedő tanítása. Aszerint, hogy a diákok nagyobb része angol, német, francia vagy spanyol szakos, gyakran fordulok párhuzamok használatához az említett nyelvek és a magyar között. Azt is meg kell említenem, hogy szemináriumi alapon és — amennyire ezt a hallgatóság száma lehetővé teszi — folklorisztikus beszélgetésekkel, zenei és költészeti lemezek kommentált lejátszásával igyekszem az érdeklődést elmélyíteni, vagy ahogy Parini költőnk mondta, a keserű pohár szélét cukorral behinteni.