Imre Samu - Szathmári István - Szűts László (szerk.): Jelentéstan és stilisztika. A Magyar Nyelvészek 2. Nemzetközi Kongresszusának előadásai. Szeged, 1972. augusztus 22-25. - Nyelvtudományi értekezések 83. (Budapest, 1974)
Sz. Sebestyén András: Metaforák szerkezete
531 nyörködünk. (Leggyakrabban a népi és népies költészetben találkozhatunk velük.) S most írjuk egymás mellé a például vett metaforák általános és egyedi pólusait: láb — az asztal lába ; éles — éles körvonalak; az ég (színe) — a festék (színe); csillag — a juhász szeme. Egészítsük ki e sort (egyszerűség kedvéért egy eleve pólusaira bontott) ismert József Attila-képpel: Klárisok a nyakadon I békafejek a tavon. | Bárányganéj, \ bárányganéj a havon, fme milyen egyszerű út vezet egy szó használatától a költői metafora-alkotásig! Ezek tulajdonképpen fogalom—dolog párok, és sorozatuk jól szemlélteti, hogy a költő számára a ké p-а lkotás csaknem olyan természetes tevékenység, mint a mindennapi ember számára a beszéd. De az idáig vezető útra visszatekintve azt a különös tapasztalatunkat is meg kell fogalmaznunk, hogy amint a költői metaforák felé közeledtünk, mindig nőtt a metaforák két pólusa között a t á v о 1- rág — akülönbség, és nem az azonosság! Ahogy kevesbedett a megvalósult metaforákban a metaforikus kapcsolat kiterjesztésének akadálya, úgy csökkent ennek a lehetősége: a metaforában egyesült általános és egyedi pólus asszociatív udvarának egybeesése. Eszerint azonban arra a sajátos következtetésre kellene jutnunk, hogy az igazi költői metaforát csak az tudhatja értelmezni, aki a metafora mindkét pólusának asszociatív udvarát annak centrumától ugyanolyan távolságig képes belátni, mint a metaforát leíró költő. Már a csillag szemű juhász példáján láthattuk, hogy ez tulajdonképpen így is van! A metaforának a költő éppen azt a szerepet szánja, hogy befogadójában az általa megélt konkrét élményt reprodukálja. Erre pedig a benne rejlő általános megállapítás teszi alkalmassá a metaforát: ennek a metaforából formailag kimaradt, de mint asszociáció, szemantikailag szükségszerűen jelenlevő része válik a metafora értelmezésének „mankójává”. Mint a típusnak az írói visszatükrözésben, a metaforának a költői visszatükrözésben az tehát a funkciója, hogy létrehozza általánosnak és egyedinek a dialektikus szintézisét, és ezzel megteremtse a költői alkotás különös szféráját. Az elmondottakból számtalan irodalomelméleti következtetés adódik, de ezekről majd más alkalommal szólunk. 34*