Imre Samu - Szathmári István - Szűts László (szerk.): Jelentéstan és stilisztika. A Magyar Nyelvészek 2. Nemzetközi Kongresszusának előadásai. Szeged, 1972. augusztus 22-25. - Nyelvtudományi értekezések 83. (Budapest, 1974)
Szende Aladár: A stílus „tanítása”
SZENDE ALADÁR A stílus „tanítása” 1. Az idézőjel, amelybe a tanítás szót foglaltam, alapos kételyemet fejezi ki a hagyományosan értelmezett stilisztikaoktatással szemben. Ma is szokás stilisztikát úgy tanítani, ahogyan évtizedekkel ezelőtt bennünket is tanítottak: sok tanár csupán elsajátítandó ismeretnek tekinti és kezeli a stilisztikai fogalmakat, formákat és képleteket, irányzatokat stb. Ilyen esetekben a stilisztika mint tantárgyi ágazat szinte vizsgaanyaggá szegényedik. Oktatása még nem elég hatékony abban az irányban, amerre az egész tanulói személyiség formálását keressük a fordulatos beszédtevékenységre, stílusérzékenységre, művészi szövegek szépségének tudatos élvezésére való neveléssel. Pedig ma ezt kívánja a társadalom az iskolától. A feladat, amellyel az iskolának meg kell birkóznia, nem oldható meg az emlékezetnek ismeretekkel való megterhelésével. A megvalósuló stílus ugyanis a verbalitásnak igen igényes konstruktív megnyilvánulása. Még az egyszerű közlés mondatai is szellemi képességeink jól vagy kevésbé jól megkonstruált teljesítményei. Fokozottabban igaz ez a stilisztikailag minősített beszédre vonatkozólag, amely az információközlésnek minőségileg más jellegű, magasabb rendű megszervezése. Ez a szintje a beszédnek mind a beszélőtől, mind a hallgatótól bonyolultabb gondolkodást, nagyobb nyelvismeretet, éberebb figyelmet, a szituációban való alapos tájékozottságot követel. Az „adó” fél ugyanis sajátos kettős kódrendszerben rögzíti „üzenetét”, a „vevő” félnek ezt a kettősséget fel kell ismernie, hogy adekvát módon értelmezhesse az „adó” közleményét. Az „adó” tehát tömörít, ennélfogva a „vevőnek” éberebbnek kell lennie, hogy helyesen értse az „adó” szándékát; így a kommunikáció az általában szokásosnál feszültebb lélektani állapotban folyik. A feszültség oka az, hogy a beszédtársak a beszéd konvencionális jeleit (elemeit) konvención felüli hírértékkel töltik meg. De nem önmagáért történik az, hogy egyéni-eredeti színekkel ruházzák fel a közleményt. Ez az üzenet ugyanis a tényekre, a valóságra vonatkozó mondanivaló elemeit magasabb relációkba szervezve rendeli a közlés szándéka alá, ezért sűrít is. Innen ered az, hogy a nyers közléshez viszonyítva a minősítő közlés sokszor hézagos. Így aztán, ha a hallgató a hézagokat nem tudja helyesen „kitölteni”, a közlés nem azt mondja a számára, mint amit voltaképpen tartalmaz. (Megállapításunkat — mondjuk — József Attila aszindetonjai példázhatják.) Ha a minősített közlés akár efféle sűrítést, akár egyéb szerkesztésmódot mutat is, mindenképpen kétszintű hírtovábbítás. Sajátos kettőssége abban áll, hogy konfrontációt foglal magában. Ennek a konfrontációnak egyik oldala — az alsóbb szintje — a valóságábrázolás és fogalmiság szintje, a felsőbb pedig 37*