Imre Samu - Szathmári István - Szűts László (szerk.): Jelentéstan és stilisztika. A Magyar Nyelvészek 2. Nemzetközi Kongresszusának előadásai. Szeged, 1972. augusztus 22-25. - Nyelvtudományi értekezések 83. (Budapest, 1974)
Török Gábor: Az igefüggvények stilisztikájához
632 Az áhit ige gyakori tó áhítgat továbbképzése nincs benne az ÉrtSz.-ban, nem tagja köznyelvi szókészletünknek. Köztudomású ugyan, hogy az ilyen származékok is beilleszkednek nyelvünk alak- és mondattani rendszerébe, az egyénileg kiformált ige függvénye mégis bizonytalanabb, a kiegészítés szükségszerűsége alacsonyabb fokú. Az áhit alapszó kiegészítői alany, továbbá a gyakoribb választékos jelentésében tárgy (valaki, valamit), ritka és régies jelentésében szublatívusz (valaki, valamire). A vers továbbképzett igéjének sem tárgya, sem szublatívuszi állandó határozója nincs. Hiányos volna igefüggvényünk akkor is, ha az áhítgat-ot a visszaható-gyakorító áhítozik-kai azonosítanánk: ehhez ugyanis a nominatívuszin kívül szintén hozzátartozik a határozói kiegészítő (valamire vagy valami, valaki után). Tulajdonképpen mit is mond a vers a jelentésének legalsó szintjén ? Mit csinál ez az — öregjeit arzénnal meggyilkoló — nép? Kétkedő mormogással, hitetlenkedve, bizalmatlanul áhítozik valamire, vágyakozik valami után, esedezik valamiért, gyakran, ismételten kíván valamit. A tárgyi (vagy határozói) kiegészítő elhagyása azonban súlyosabbá teszi azt, ami megvan: az igét esetlegesen bővítő módhatározót: hümmögőn áhítgat . . . Alaptag és bővítmény közt szinte kizáró jelentésellentmondás feszül; ezt a szintagmát a klasszikus stilisztika oxymoron j ai közé sorolhatjuk. Mindegy, hogy mire vágyakozik, mit kívángat, miért esedezik ez az elátkozott nép: elhanyagolható, lényegtelen! — Ezt sejteti az ezt kifejteni hivatott mondatrész, a kiegészítő hiánya. A lényeges az, hogy eleve lemondóan, kételkedve, bizalmatlanul, hitetlenkedve tud csak áhítozni bármi után. De a kiegészítés hiánya bevonja az egyéni képzésű áhítgat-ot egy vele azonos tövű, azonban tárgyi vagy határozói kiegészítőt nem igénylő más irányú továbbképzés jelentéskörébe. Az áhítatoskodik ’vallásos cselekményt hajt végre, tartósan, ismételten ájtatos módon viselkedik’ igére gondolok. Ebben a — másiknál jóval rejtettebb — jelentésben az oxymoron még meghökkentőbb, megdöbbentőbb: a vallásos viselkedés és a hitetlenkedő kétkedés közti feszültség még beszédesebb. Miért nem használta a költő a kevésbé szokatlan, bár iktelenül mégis ritka és választékos áhítoz igét, amelynek szótagszáma és ritmusa azonos az áhítgattal? Azért, mert az áhítoz(ik)-mik meghatározott jelentése van, vonzatának elhagyása egyrészt nagyobb nyelvi zökkenőt okoz, másrészt kevésbé alkalmas a hasznos lírai többértelműség előbb vázolt tartalmainak a hordozására. Továbbá: az áhítozik, ez a patinás, több mint negyedfél évszázados ige épp választékos volta miatt nem alkalmas a költő állásfoglalásának érzelmihangulati közvetítésére sem. Az arzénes gyilkosok falujának a válságát érti és érteti, átérzi és átérezteti József Attila, de az így cselekvő néppel nem azonosul. A friss gyakorító képzéseknek többnyire van valami könnyed, elaprózó, kicsinyítő és akár önállóan, akár csupán megfelelő kontextusban — lekicsinylő, megvető hangulatuk (vö. Csűry Bálint: NyF. LXIII, 25, 27; Bárczi Géza, ТА. 141, 149, 152, 157, 164 stb.; B. Lőrinczy Éva, KTSz. 92, 94; MMNyR. I, 338—9, 345, 346, 349, 350—1 stb.; Kossá János, így írunk mi I, 96 — 7). A lírai én nem veheti komolyan az áhítgató népnek a vágyálmait, áhítatát, hümmögő sóvárgását. A gyakorító igeképző már kifejezi, amit az ige esetleges módhatározója ki is fejt. Az igefüggvény csonkaságát nemcsak a képzésmód újszerűsége, hanem szomszédos más igék is leplezhetik, persze anélkül, hogy a megcélzott költői hatást csorbítanák. Szemelvény József Attila „Kész a leltár”-ából: