Imre Samu - Szathmári István - Szűts László (szerk.): Jelentéstan és stilisztika. A Magyar Nyelvészek 2. Nemzetközi Kongresszusának előadásai. Szeged, 1972. augusztus 22-25. - Nyelvtudományi értekezések 83. (Budapest, 1974)
Vajda András: Grammatikai viszonyok esztétikai funkciója újabb költészetünkben
638 birtokos jelzőből alannyá válik, nyilvánvaló értéknövekedést mutat. Látszólag változatlan a „sárga” szó értéke, hiszen mindkét esetben jelzői; míg azonban a normál alakban a birtokos jelző mellett csak másodrendű szerepe van (amazzal ellentétben ugyanis kihagyható a mondatból), a költeményben elsőrendűvé, mert egyetlenné válik. Ugyanígy látszólag nem változik az „ordítottak” szó szintaktikai értéke sem, hiszen mindkét mondatban állítmány; ám a közt, hogy egy igei állítmányhoz tartozik-e tárgy vagy sem, mégis van valami értékkülönbség: a tárgyas cselekmény mindig legalább egy fokkal meghatározottabb, konkrétabb, mint a tárgy nélküli, ami ebben az esetben azt jelenti, hogy míg a normál alakú mondat csak az ordítás fényéről tudósít, a költeményből idézett sor a tárgyban az ordítás tartalmát is megadja. Ez viszont már annyit tesz, hogy a költői megfogalmazás nemcsak szintaktikai értékben, vagyis a kifejezés intenzitásában erősebb a köznyelvinél, hanem valami jelentéstöbblettel is rendelkezik, s a transzformáció elsődleges célja éppen ez a jelentéstöbblet, ami mellett a szintaktikai értéknövekedés puszta kísérő jelenség csupán. Ez a jelentéstöbblet a következőképpen fogalmazható meg: míg az üzletek és a címtáblák a normál alak szerkezetes alanyában — miként a felszínesen megragadott valóságban is — együvé tartoznak, addig a transzformáció eredményeképpen ellentét feszül közéjük, s alany és tárgy e szembeállítása az adott esetben mint lényeg és jelenség, valóság és látszat ellentéte értelmezendő. Ezt az értelmezést egyébként teljes mértékben alátámasztja a kontextus is, amelynek idézésétől azonban e helyütt bízvást eltekinthetünk. Következő példánk József Attila Téli éjszakájának (1933) egy mondata: A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve lassudad harangkondulás. Nehéz volna e két sorból a köznyelvben is elképzelhető mondatot fabrikálni, annyi azonban bizonyos, hogy természetesebbnek tűnne egy olyan megfogalmazás, amelyben az éjszaka hozná a harangkondulást, s nem, mint a versben, megfordítva; a költői transzformáció itt tehát abban áll, hogy alany és tárgy egyszerűen fölcserélődik. Az átalakítás célja itt éppen fordítottja annak, amit az előbb láttunk: nem ellentétet hoz létre, hanem egy ellentétet próbál elsimítani, a szubjektív és az objektív szférát igyekszik valamiképpen összebékíteni. Teszi pedig ezt oly módon, hogy először is kiélezi az ellentétet: a „lassúdad” jelző még meghittebbé, emberibbé teszi az amúgy is emberi harangkondulást, a hideg „kék” és a kemény „vas” jelző pedig még jobban elidegeníti az amúgy is idegen külvilágot; ezután viszont a szintaktikai viszonyok meg cserélésével mintegy hatalmat ad a szubjektív mozzanatnak az objektív fölött, hogy a szó szoros értelmében is közelebb „hozza” emezt. S hogy valóban a két szféra ilyetén egybeolvasztása volt a költő szándéka, azt ezúttal pontosan igazolhatjuk ugyané versszak utolsó soraival, amelyekben explicite is megfogalmazódik az, ami az idézett mondat szintaktikai viszonyaiban implicite már kifejeződött: Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc volna harang s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz. S a szív a hang.