Kárpáti Andrea: A kamaszok vizuális nyelve (Budapest, 2005)
4. A kamasz mint vizuális tehetség
lyen szigorú rajztanítási programon esett át a fiatal művésznövendék apja mellett. Az e fejezetet bevezető idézet arra a küzdelemre utalt, amelyet a begyakoroltatott ismeretek elfelejtéséért, a „kitanulásért" (unlearning) vívott. Bak Imre így írja le a tanult sémáktól való megszabadulás folyamatát: „A művészeti gimnáziumban is nagy tanácstalansággal kezdtem el dolgozni, és sajnos mindent szó szerint elhittem, amit egy meglehetősen konzervatív légkörben tanítottak. A 19. századi művészeti ideák voltak forgalomban, tehát a leképzésnek majdnem fotószerű realisztikus módozatai, amiket tanácstalanul végrehajtottam. Szorgalmasan másoltam a gipszeket, csendéleteket és modelleket. Valószínűleg ezzel is összefüggésben van, hogy amikor második nekifutásra, a Képzőművészeti Főiskolára kerültem, lassan kezdtem ráébredni a tévedéseimre vagy mondhatnám, a félrevezetéseimre. Ezért ezeket a rajzokat nem őriztem meg, nem tartottam fontosnak. Hosszú évekbe és komoly erőfeszítésekbe tellett, hogy a gimnázium négy éve alatt mélyen belém idegződött száraz, leképző módot megpróbáltam egy elevenebb módra átváltani." (Bak Imrével készült interjú részlete, 1999) A magyar művészek közül majdnem mindenkinek volt a családjában a vizuális művészetekkel, mesterségekkel foglalkozó személy, de sem Sinkó István festő édesapja, sem Szabados Árpád textiltervező édesanyja nem tartotta szükségesnek az erőszakos beavatkozást a fiatal alkotó vizuális nyelvének fejlődésébe. Az elfogadás persze nem mindig jelentett helyeslést. (Szabados Árpád édesanyját idézi: „Kisfiam, te olyan gyönyörűen rajzolsz, miért csinálod ezeket a szörnyű dolgokat?") A tanítás, vagy Székácsné Vida Mária szép kifejezésével: a „művészetre nevelés a családban" gyakran nem is műtermi együttrajzolást, korrektúrát jelentett, hanem beszélgetéseket az alkotást segítő, világképet építő gondolatokról. Bak Imre életútján így volt lényeges irányjelző a német festő, Kari Pfahler. Barabás Mártonra édesanyja hímzései hatottak, s a minták mellett alkotómódszerre is ötletet adott a mesét kísérő papírkivágások készítése, a modellezés, tárgyalkotás. Schéner Mihály édesanyja bábokat varrt a fiának, aki később textilplasztikákban fejlesztette tovább, amivel játszott. Keserű Ilona így foglalja össze, mit jelentett számára az első tanítómester: „12 éves koromban Martyn Ferenc tanítványává fogadott. (...) Ezzel elkezdődött egy olyan folyamat, ami máig tart, képzőművész szakmával a lét tartalmaként való foglalkozás. (...) Martyn Ferencet hallgatva, készülő műveit láthatva a festőművész létformába nyertem beavatást. Franciául kezdtem tanulni. Olyan nehéz és érdekes rajzi feladatokat kaptam, amelyeket tökéletesen megoldanom lehetetlen volt. Korrektúrája mindig csak tovább ösztönzött." (A Keserű Ilonával késült interjú részlete, 1999) „Művésznek lenni" és „normális emberi életet élni" - az imént idézett chicagói tanulmányban idézett életpályák alapján ez a két elképzelés nehezen összeegyeztethető. A beteljesült és kevésbé sikeres művészpályákat elemző amerikai vizsgálat összegzésében ezzel szemben így ír Norman Freeman az önmagukat művükbe építő, sikeres kevesekről: „(...) ha inkább vágyunk arra, hogy művészek legyünk, mint arra, hogy művészetet hozzunk létre, az alkotófolyamat öncélúvá válik, s eredménye mindennek nevezhető, de műalkotásnak aligha." (Freeman, 1997, 258) A vizsgálatunkban szereplő művészek szerencsés sajátossága, hogy nem vesznek el az alkotói szerepben. Lantos Ferenc szavaival: „Egyébként gyermekkoromban nem gondoltam arra, hogy festő leszek, ez olyan természetes tevékenység volt a részemről, mint a kézmosás vagy az evés. (...) Ma már a tanítványaimtól is két dolgot várok el: az emberi és a szakmai hitelt." (Lantos Ferenccel készült interjú részlete, 1998) Csáji Attila sem egy szerepre készül, egyszerűen elfogadja az utat, amelyre indíttatása van: „Olyan volt a képzőművészethez való vonzódásom, mint a belém ültetett mag, amit alig lehet tudni, mikor csírázott ki." (A Csáji Attilával készült interjú részlete, 1998) Az iskolai képzés, a jó technikai alapok szükségességét senki sem tagadja. Más kérdés, hogy ez a jó színvonalú technikai képzés mennyire élvezetes. Sinkó István emlékei meglehetősen tipikusak: Halálosan untam a rajzórákat. Elég hamar kiderült, hogy az iskola egyik legjobb rajzosa vagyok. Sok pályázatot megnyertem, sztároltak, s éppen ezért békén hagytak. Sorba végigrajzoltam az osztálytársaimnak a rajzait, majd csináltam a magam dolgát. Nem sokat kaptam a rajzórákon, csak mint letudni való tantárgyra emlékszem.- Hogyan védted ki ezeket a negatív iskolai hatásokat ?- Iskola után menekültem haza. Otthon volt egy szobám, és ott éltem ki alkotói kedvemet: tájképeket festettem és illusztrációkat készítettem. 11-12 éves koromban jóval a szellemi szintem fölé lőtt irodalmi remekműveket olvastam. Amiből valamit megértettem, valamit nem, de mindent illusztráltam: József Attilától Thomas Mannig. (Ebből az időszakomból nagyon sok rajzom megmaradt.)- Ha az iskolai képzés nem, akkor milyen alternatív műhely vagy személy hatott vizuális fejlődésedre?- A Derkovits Képzőművészeti Szakkör volt az én nevelőhelyem, és Szabados Árpádot tekintem a 164