Kázmér Miklós - Végh József: Névtudományi előadások. Névtudományi Konferencia, 2.. Budapest, 1969. szept. 2-4. - Nyelvtudományi értekezések 70. (Budapest, 1970)
V. A névtudomány finnugrisztikai, orientalisztikai, szlavisztikai, romanisztikai és germnisztikai vonatkozásai
287 által is hangoztatott művelődéstörténeti jelentőségét is bizonyítja. A Sprinzenmarkt név ezenkívül a német névtudományban eddig ismeretlen típusnak, a címert magyarázó „beszélő” helynévnek példája. A sprinc a magyar solymászati terminológiában is szerepel (vö. Takáts i. h.). Idetartozónak véljük még Zala vármegye egykori Csáktornyái járásában lévő Sprinchegy helység nevét is (vö. Michael von Kollerffy, Ortslexicon. Bp., 1878.). Hazai német névanyagunkban még számos, németek által nem lakott helynek van hazai német névadással keletkezett neve. E névadás körülményeinek tisztázása, e nevek azonosítása, a már ismert nevekkel együttes magyarázata, tipologizálása, az egyes típusok leírása a hazai német névtudomány további feladatai közé tartozik. Nem lényegtelen itt annak kiderítése sem, hogy a nevek egyes változatai egynyelvű (magyar vagy német) vagy kétnyelvű (magyar és német) írnoktól származnak-e. A fent említett, magyarul nem tudó, a Soproni Szójegyzéket forgató nótárius szövegrészletében szereplő helynévi változatok közül például a Chepreg ’Csepreg’ és a Zigat ’Sziget’ (ma: Sárvár) átvételek; régi fordítások a magyarból Schuczen ’Lövő’, Ofen ’Pest’ (aztán ’Buda’); önálló hazai német névadáson alapul Sprinzenmarkt ’Kanizsa’. Az utóbbi típushoz tartozik még például Schrippen ’Széplak’ (Győr-Sopron m.). 4. A fenti adatokban szereplő Kanizsai László (1411—1434) és fia László (1431 —1477) családneve latin forrásokban de Kanisa (SoprOkl. 1/3, 30; SoprVmOkl. II, 184 stb.), német forrásokban még vom Sprinzenmarkt vagy zum Harrenstain ’Hornstein’ (Szarvkő Burgenlandban, SoprOkl. 1/3, 43, 47 stb.). A többnevűség a városi polgárságnál is megvan (vö. Mollay, Középkori soproni családnevek. Bp., 1931.). A középkori magyarországi többnyelvűségnek ez természetes velejárója; ennek tanulságait nemcsak jövevényszókutatásunknak (vö. Mollay: MNy. LXIV, 392), hanem névtudományunknak, sőt a magyar hangtörténeti és helyesírástörténeti kutatásoknak is az eddiginél jobban kellene figyelembe venniök. Elvben, azt hiszem, mindenki elfogadja azt az állítást, hogy nem mindegy, vajon egy középkori oklevelünk neveit magyar anyanyelvű vagy nem magyar anyanyelvű, magyarul értő vagy nem értő scriptor írta-e le, hallás, bemondás után vagy másolva. A gyakorlatban ez az elv azonban már kevéssé érvényesül. Tanulságos ebből a szempontból III. Istvánnak történészek, paleográfusok és nyelvészek által többször vizsgált 1162. évi oklevele. Kniezsa (HírTört. 23) szerint all. Géza—III. István korabeli „sok oklevélnek névanyaga az egy 1156-os oklevélen kívül nagyon szegény, nemcsak szám szerint, hanem helyesírástörténeti szempontból fontos hangok kevés száma miatt is. A sok semmitmondó vagy pedig megfejtetlen név mellett alig van néhány, amely számunkra felhasználható volna”. Az oklevél három helynévi adata, nevezetesen „in villa Kacil” (Kecöl), „in villa V4dza” (Vica), „in villa eciam Welen” közül biztos érzékkel csak az első kettőt használta fel, mert a harmadik akkor még megfejteden volt. Felfigyelt azonban arra, hogy a c hangot az elsőben c, a másodikban dz jelöli: „ez azonban nyilván helytelen másolás eredménye vagy pedig német hatás”. Az oklevél létrejöttének körülményei igazolták, hogy az oklevél nem előre benyújtott fogalmazvány alapján készült, helynévi adatait magyar anyanyelvű oklevélnyerő fél bemondása alapján rögzítették (vö. Mollay: SoprSz. XXI, 205—6); az írástörténeti vizsgálat megállapította, hogy az oklevél fogalmazványát a királyi kancellária Bicén, azaz Vince nevű cseh nótáriusa ún. könyvírással (scriptura) készítette ugyan, de a kancellária egyik scrip tora ún. használati írással (nota) tisztázta