Kemény Gábor: Krúdy képalkotása - Nyelvtudományi értekezések 86. (Budapest, 1974)
Krúdy képalkotásának legfontosabb stíluseszközei - I. Szóképek
19 másik alaptípusát, a személytelenítő, dezantropomorfizáló képeket is bonckés alá vegyék. Ezt a munkát a német Wilhelm Worringer végezte el Absztrakció és beleérzés című művében. Rtjskin és Worringkr eredményeire is támaszkodva Pongs építette ki az első átfogó rendszerezést erről a témáról (A kép a költészetben, 1927.). Pongs a költői metaforának két fő típusát különbözteti meg: a szubjektív metafora funkciója a külvilág megelevenítése (Beseeltypus), az objektívé a lelkivilág megérzékítése (Erfühltypus). (Vö. Pongs I, 175; Seidler 286; Wilpert 368, 442.) Krúdy megszemélyesítései tartalmi szempontból három alcsoportra oszlanak: a) elvont fogalom megelevenítése vagy konkretizálása; b) élettelen tárgy megszemélyesítése; c) nem-emberi élőlények antropomorfizálása. a) Az első típusba tartozó metaforikus képek a megszemélyesítendő absztraktumoknak élőlények cselekvéseit tulajdonítják: „boldog tébolyok hemperegnek a szempilláidon” (N. 418); ,,a rákpiros szemérem elrejtőzik a vásznak közé” (Ú. 66); ,,[a bús gondolatok] szinte naponta a földhöz vertek” (U. 69); ,,a városerdő lombjai alá vitt bánatom” (ASZN. 22). Az állítmány néha olyan jelentésű, hogy nem eleveníti meg az elvont fogalmat, csak tárgyiasítja, objektív létezéssel ruházza fel: „Mindenféle régi királyok és urak messziről jövő emlékei hangzanak a toronyláb összestimmelt harangjainak kongásában” (Ű. 10). Az elvont fogalmak megszemélyesítése az egykorú magyar szépirodalomban főleg József Attila líráját jellemzi. Képeiben az absztraktumok konkrét, anyagszerű formát öltenek („Az idő lassan elszivárog”), növényi vagy állati attribútumokat vesznek magukra („munkám is lombtalan”; ,,Szalad a puli pillanat, | fagyon koppantja körmeit”), s nemritkán emberiesülnek (,,Hadar a szárazság”). (József Attila költői szemléletének megszemélyesítő jellegére 1. Török 1968. 115—9.) b) Az élettelen tárgyak perszonifikáló megjelenítésének az az alapja, hogy vagy cselekvésük, vagy pedig e cselekvés módja emberi, illetőleg valamely más élőlényre jellemző: ,,[a tekintélyes férfiköhögésre] a kamrában összenéznek a sonkák, a bor felvidul a pincében” (ÖA. 148); „Mit akarsz, Eszténa? . . Nem hallod, hogy vijjog odakünn egy kis harang, amely születésed napján szólalt meg, és most félt, siránkozik” (U. 72); „A gyűretlen, gyengén parfőmös bankjegyek összesúgtak a rózsafaszekrénykében, amidőn Kálmán szokatlan órákban megjelent a kerti szobában” (N. 271); „a kökénybokrok édesdeden kékülnek bele az.őszi szemhatárba” (ÜSZ. 39); „A pohár kicsusszant ujjai közül, és sikoltva törött el a görbe padlón” (ÉÁ. 60). A megszemélyesítés különleges formájának lehetünk tanúi azokban a mondatokban, amelyeknek alanya képen ábrázolt vagy szoborban megörökített személy. Az emberi tevékenységükről tudósító igei állítmányt azért érezzük megelevenítő jellegűnek, mert gondolatban hozzájuk értjük az írótól elhallgatott képe, szobra szavakat. A perszonifikációnak ezt a határesetét tapadás o s megszemélyesítésnek nevezhetnénk, mivel a megszemélyesített főnév, az eredeti birtokos jelzős szószerkezet determináns eleme magába olvasztotta jelzett szavát, és jelentéstapadással felvette a szintagma jelentését. íme három példa Az útitárs című kisregényből (a tapadás során „felszívódott” birtokszókat szögletes zárójelbe tettem): „Délután a Szent János-templom körül sétálgattam. Vén szentek [szobrai] a napvilágon maradtak itt” (Ű. 26); „Csak néztem Nepomuki [szobra] felé, . . a szent [szobra] pedig olyan jóízűen álldogált hóbundájában, mint aki nagyon meg van elégedve a világ sorjával” 2*