Kemény Gábor: Krúdy képalkotása - Nyelvtudományi értekezések 86. (Budapest, 1974)
Krúdy képalkotásának legfontosabb stíluseszközei - I. Szóképek
24 d) A tulajdonság hordozója a tulajdonság helyett: ,,mocsár pillantás” (Ú. 70); ,,kakadu üstök” (SZ. 80). Ezekben a minőségjelzős szintagmákban a főnévi jelző a tulajdonságot hordozójának nevével fejezi ki, tehát metonimikus. A mocsár és a kakadu jelentése a beszédszituációból és a jelzett szóból következtethető ki: ’mocsárhoz hasonlóan züllött, szennyes, tisztátalan’, illetőleg ’kakaduhoz hasonlóan borzas’. A metonimikus főnévi minőségjelző József Attila képalkotásában sem ismeretlen, vö.: ,,A báránybunda [’báránybundához hasonlóan bolyhos, puha stb.’] árnyakat | tűlevelű fák fércelik. | Szalad a puli [’puli gyorsaságú’] pillanat, | fagyon koppantja körmeit” (Tiszazug). e) A tulajdonság hordozója helyett maga a tulajdonság: „halkan eregette a füstöt, amíg körülötte bánatok, szomorúságok, vesztett pörök, füstbe ment tervek, elhibázott életek, kínzó nyavalyák, álomtalan reménytelenségek, szegény pénztárcák, öregségek, céltalan büszkeségek, a mellények alatt kis róka módjára ásó szerelmi betegségek mentek, mendegéltek ebben a vasúti pályaudvarhoz hasonlatos étteremben” (Ü. 58). Az ilyen metonímia gyakran társul más szóképekhez, elsősorban megszemélyesítéshez: a metonimikus alany igei állítmánya az elvont fogalom megszemélyesítésének tekinthető. Az érintkezési átvitelnek ez a típusa igen alkalmas a lelkiállapotok, belső tulajdonságok hangsúlyozására. Már Mikszáthnál előfordul: „az irigység elszólta magát” (idézi Bubinyi 66 — 7). Babits versben és prózában is él vele: ,,nyomor nyög avagy céda gyönyör izzad”; „Kissé rossz lelkiismeret felelt a kérdésre” (idézi J. Soltész 1965. 126). A kortárs írók közül Veres Péter használja: „Még a legtisztábbnak látszó szívesség is fel-felböffen a második féldeci pálinka vagy a harmadik pohár bor után” (idézi Beste® 1962. 77). Németh László különösen kedveli: „Érbe ! Az sokszor az orvosnak sem sikerül, magyarázta az ápolónői múlt a bánáti lánynak” (idézi K. Szoboszlay 43). 4. A metonímiák óriási többségében a kifejezendő tárgynak (a személynek vagy dolognak) nincs közvetlen nyelvi jele. A szöveg csak a kifejezőt, az „egyszerű metonímiát” tartalmazza, a képpel determinált alapképzet rejtve marad. A metonimikus szó a mondatban rendszerint alany, tárgy vagy határozó (vö. K. Szoboszlay 51 — 2). Az alanyi funkciójú metonímiához esetenként olyan állítmány vagy határozó kapcsolódik, amely az érintkező képzettel áll összhangban, arra vonatkozik. Néha annyira összeegyeztethetetlen a részképzetet megnevező alany az egész cselekvésére utaló állítmánnyal, hogy a mondat az író szándéka ellenére humoros, sőt groteszk stílushatású, lényegében képzavarszerú lesz: „Pistoli csak darab idő múlva vette észre a düledező kőkerítésre hajló bozontos ősz fejét, amelynek olyan alakja volt, mint a káposztának. Sokszor térdepelt lábainál e fő, amikor Pistoli hatalmaskodó kedvében volt” (N. 448); „Büszke orr volt ez, amely bizonyosan sok megalázkodáson ment keresztül, amíg végül rálépett a hősi cselekedet pódiumára” (HB. 179-80). Ugyanilyen jelentésbeli összeférhetetlenség állhat fenn az alany és az állítmány határozója, vagy a minőségjelző és jelzett szava közt: „A barna szempár álmosan, de kíváncsian tapadt Szindbádra, mintha valami elröppenni készülő álmot figyeltek volna a szemek, kék hajnalban felébredve és a vánkosra könyökölve” (SZ. 104); „falusi úrnők éberlasztingcipős, fehér harisnyás, kövér térde” (Ű. 12).