Kemény Gábor: Krúdy képalkotása - Nyelvtudományi értekezések 86. (Budapest, 1974)
II. Hasonlatok
30 Hasonlatok A hasonlat jelentősége Krúdy stílusában A szakirodalom egybehangzó tanúsága szerint Krúdy képalkotásában a hasonlatnak megkülönböztetett jelentősége van. Elegendő fellapozni bármelyik művének bármely részletét: a hasonlatok gyakorisága és különlegessége azonnal szembetűnik. A szemléletesség és a hangulati motiváció képi kifejezőeszközei közül Krúdy szívesebben folyamodik a részletezőbb, analizáló jellegű hasonlathoz, mint a tömörebb, szintetikusabb metaforához (vő. Hebczeg 41), bár ez utóbbinak számaránya és jelentősége sem csekély. A hasonlatoknak ez a gazdagsága szinte egyedülálló jelenség a magyar széppróza történetében. Nem állt módomban részletes statisztikai felméréseket készíteni, így mindössze arra az érdekes adatra utalnék, hogy míg Németh László három regényében, az összesen mintegy 1630 oldal terjedelmű Gyászban, Iszonyban és Irgalomban 336 hasonlat fordul elő (K. Szoboszlay 53), addig Krúdy kisregényében, a mindössze 68 oldalas Utitársban a hasonlatok száma 183. A hasonlatok relatív gyakoriságának mértéke Németh Lászlónál 336/1630 = 0,2; Krúdynál 183/68 = 2,66. Eszerint az előbbinél átlagosan öt oldalra jut egy hasonlat, az utóbbinál viszont oldalanként 2 -3 hasonlattal találkozunk. Krúdy impresszionista képtelítettségű szövegében körülbelül tizenháromszor olyan gyakori a hasonlat, mint Németh László regényeiben. Egy stíluseszköz sűrű előfordulása önmagában még nem sokat mond: a kvantitatív összehasonlítást kvalitatív elemzésnek kell követnie. Ez annál is fontosabb, mivel Krúdy hasonlatai nemcsak gyakoriságukkal, de jellegükkel, minőségükkel is kiütköznek a korszak szépirodalmából. Funkciójuk rendszerint jóval több a mondanivaló képszerű megjelenítésénél vagy hangulati aláfestésénél. Már Hevesi Andbás észrevette, hogy Krúdy gyakran nem a cselekmény szintjén fejti ki azt, amit igazából mondani akar, hanem a „mellékesbe”: a hasonlatok, képek anyagába rejti el üzenetének lényegét, ezekben vall legmélyebben, legőszintébben önmagáról, ezekben nyilatkozik meg realizmusa, metsző életismerete (Hevesi 272). Máteai László ennél is tovább megy: remek Krúdy-esszéjét arra a tételre építi fel, hogy a hasonlat Krúdynak nemcsak stílusát, de egész világképét meghatározó alaptényező, olyan princípium, amelyből kiindulva egyéniségének és művészetének minden titka feltárul előttünk (Mátbai 330). Nem vitás, hogy ezekben a megállapításokban van egy adag túlzás, az esszé műfajából is következő szubjektív felnagyítása egyes kiragadott mozzanatoknak; az azonban kétségbevonhatatlan tény, hogy a hasonlat valóban nemcsak a leggyakoribb, de a legfontosabb, legjellegzetesebb tényezője is Krúdy képalkotásának, s olyanféle szerepet tölt be szerzőnk stílusvilágában, mint Adynál a szimbólum vagy József Attilánál a megszemélyesítés. Meglepő és elgondolkodtató, hogy az egyébként is szegényes Krúdyirodalomnak a fentieken kívül alig van érdemleges mondanivalója Krúdy hasonlatairól. A kritikusok, irodalomtörténészek többnyire esszéisztikusan, impresszionista módon közelítik meg a problémát, Krúdy stílusában írnak Krúdy stílusáról. Hasonlatait magasztalják, de nem elemzik, futó megjegyzéseik nélkülözik a nyelvészeti értelemben vett tudományosságot, a pontosan meghatározott fogalmakkal való, egzakt értékelést. Krúdy hasonlatairól szólva II.