Kemény Gábor: Krúdy képalkotása - Nyelvtudományi értekezések 86. (Budapest, 1974)
II. Hasonlatok
57 nórját rángatná, vő. a Napraforgó Evelin — Álmos Andor — Végsőhelyi Kálmán — Pistoli négyesét . . . Néhány példa talán éreztetni fogja, milyen hasonlatokra gondolok: ,,a szíved poros, mint egy régi mézeskalács, amit a hajadon először kapott ajándékba” (ÖA. 151); ,,A szenvedélyeket elriasztotta a világoskék szem, mint mozdulatlan madárijesztő a seregélyeket” (Ú. 17); ,,Az ezredes . . legfeljebb annyit szokott gondolkozni az élet és halál dolgai felett, mint egy bástya a sakkjátékban” (ÉÁ. 42); „én még ma agyonlövök egy embert, akit sohase láttam, akit nem ismerek, akit elémbe állítanak, mint egy sajbát a katonaságnál” (ÉÁ. 45); „Komor és bánatos volt, mint egy viaszfigura a panorámában” (N. 452). Olykor csak a kifejezés expresszivitását fokozza ilyen hasonlattal: „úgy robbantam a szerelemtől, mint a dinamit a kőbányában” (Ú. 8): ,,[a pesti delnő] az operai páholyban ragyog, mint egy nyakék” (ÖA. 145). Néha viszont közelebb hozza, bensőségesebbé, hangulatosabbá teszi a hasonlítottat azzal, hogy élettelennel, rendszerint természeti jelenséggel kapcsolja össze: „A szeme sugárzott, mint a télies nap a fenyők zúzmaráján” (SZ. 371); „Olyan sötét volt a szeme, mint borult ég alatt a tó tükre” (Ú. 30); „Frissen, vígan, hintáivá jött az úrhölgy, mint az áprilisi eső” (N. 454); „Nyugodtan nézett, mint az alkony a tájra” (N. 274—5). Török Gábor közvetett megszemélyesítésnek tartja az ilyen hasonlatot, melyben szerinte a hasonlított megeleveníti a hasonlót. Az író valamilyen élőlényt, embert, esetleg éppen önmagát tárgyhoz, dologhoz hasonlítja, s ezáltal ez utóbbi megelevenedik, humanizálódik, megszemélyesítődik (vö. Török 1968. 125). Kétségtelen, hogy az ilyen típusú hasonlatokban is számolnunk kell az alanynak a tárgyra irányuló szemantikai kisugárzásával; ez azonban még nem jelenti azt, hogy e hasonlatokat a megszemélyesítés sajátos válfajának kell tekintenünk. Annál kevésbé, mivel funkciójuk éppen ellenkező: elidegenítés, tárgyiasítás, dezantropomorfizáció. Én az ilyen jellegű hasonlatokban nem annyira a tárgyi szféra humanizálódását, mint inkább az emberi eltárgyiasulását látom — hiszen a hasonlatban azért mindig a hasonló, a képi elem hatása az erőteljesebb. József Attilának ebben a képében: „Szeretlek, . . mint mélyüket a hallgatag vermek” (Óda) számomra nem válnak szerelmes férfivá e „hallgatag vermek”, sokkal inkább néma, homályos, önmagába mélyedő és önmaga mélységébe szerelmes üreggé maga a költő. Bármennyire is dialektikusán, kölcsönhatásnak fogom fel a hasonlatot, azért ennek a dialektikus ellentmondásnak rendszerint a hasonlat tárgya a meghatározó oldala. Természetesen az ilyen finom árnyalatok megítélésében mindig lesz különbség az elemzők között, nemegyszer éppen a tanulmányozott szerző hatására. (József Attila költői eszköztárában a megszemélyesítés sokkal nagyobb szerepet játszik, mint Krúdy stílusában, nincs hát mit csodálkoznunk azon, hogy Török Gábor olyannyira a perszonifikációra „állította be magát”, hogy ott is megszemélyesítést lát, ahol inkább személytelenítésről kellene beszélni.) g) [~\-re] —v [—re] A reális —► irreális hasonlattípus mesei hangulatot idéz, az álomszerűség fantasztikumában oldja fel a valóságot. Ugyanakkor ez a fantasztikum, ez az elmosódottság konkrét, reális cselekménymozzanatokból villan elő, melyek mintegy valóságfedezetéül szolgálnak: „Á Duna fölött szürke fátyolukat húzták a másvilágról hazatérő leányok. Egy sirály, mint egy kósza lélek, amely az éjjel haldokló gyónását hallgatta, elkeseredve repült Pest felé” (SZ. 203); „a Dunán a hajók úgy tülkölnek, mint eltévedt kísértetek,