Kemény Gábor: Krúdy képalkotása - Nyelvtudományi értekezések 86. (Budapest, 1974)
II. Hasonlatok
72 közül egy jellegzetes példát: „a hársfák szelíden állnak a ház körül, mint barátságos öreg nénikék” (SZ. 101). Külső hasonlóságról természetesen szó sem lehet. A közös állítmány, a szinte tartalmatlan állnak aligha elegendő a funkcióazonosság feltételezéséhez. Viszonylag még a belső hasonlóság mozzanata a legerőteljesebb, a főmondati módhatározónak (szelíden) és a mellékmondat egyik jelzőjének (barátságos) összecsengése folytán, bár kissé erőltetettnek érzem ezt a magyarázatot is. Az elemzőnek előbb-utóbb be kell látnia, hogy egy kis „fondorlattal” akármelyik típusba besorolhatná az ilyen hasonlatot, mivel mind a három motívumból tartalmaz egy kicsit, de egyik sem indokolja igazán az összehasonlítást.Ilyenkor szoktak a hangulati megfelelés formulájához folyamodni, amely deus ex machinaként egy csapásra megold mindent. Krúdy képeinek stilisztikai értelmezésekor különösen kapóra jön a „hangulati azonosságra” való hivatkozás: Krúdyról, az álmok költőjéről ki ne hinné el, hogy „hasonlataiban nem maguk a dolgok, hanem azok hangulata hasonlít” (Perkátai 106)? Hiszen oldalszámra idézhetnénk legkülönbözőbb műveiből olyan hasonlatokat, amelyekben az alany és a tárgy között az égvilágon semmi racionális összefüggés nincsen: „Barna volt, mint a gond, hiszékeny, mint az álom” (Ú. 31); „Csak a mi kályhánkban piroslik egy parázs, mint az emlékezet” (ASZN. 36); „a tágas, szalmás udvaron . . napközben úgy rikolt az élet, mint a fuvarosok szilaj, téli kedve” (ÖA. 143); „A ködben úgy suhantak el mellettem a leányok, mint a csengettyűk hangjai” (TJ. 40). Pontosabban: látszólag nincsen. A figyelmesebb vizsgálódás eredményeképpen ugyanis lépésről-lépésre tárulnak föl előttünk az „irracionális” Krúdy-hasonlatok nagyon is kézzelfogható indítékai. A „hangulati egyezés” gyűjtőfogalmába ömlesztett képek világosan elhatárolható és jól definiálható típusokra különülnek el, fölöslegessé téve e homályos és semmitmondó stilisztikai műszó további használatát. Az a gondolat, hogy a hagyományosan „hangulati megfeleléssel” magyarázott metaforák tulajdonképpen metonímiák, azaz érintkezési átvitelek, Tökök Gábor egyik legutóbbi József Attila-kommentárjában fogalmazódott meg először (vő. Török 1971. 321). Török nem fejti ki bővebben ezt az ötletét, amely azonban számos tekintetben továbbgondolható és továbbgondolandó. E kategorikus kijelentés érvényességi körét ki lehet és ki is kell terjeszteni az eddig hangulati egyezésen alapulónak tekintett hasonlatok egy részére is, amelyekben a hasonlított és a hasonló egymáshoz rendelése képzetek tér- vagy időbeli érintkezésével, illetőleg ok—okozati kapcsolatával magyarázható. Az érintkezési képzettársítás alapja a gyakori együttes előfordulás. Különösen figyelemre méltó, ha a hasonlat alanya és tárgya egy és ugyanazon tárgy- vagy képzetkörből való. Perkátai László például a következő mondatot idézi a hangulati megfelelésre épülő hasonlat szemléltetése végett: „[az] üde cselédleány alszik, mint a szakajtóban a téli alma” (N. N. 116). Nyilvánvaló azonban, hogy a cselédlány és a téli alma között nem a megfoghatatlan „hangulati korrespondencia”, hanem a nagyon is konkrét helyi és időbeli érintkezés teremt a hasonlatot megmagyarázó és elfogadtató, erős összefüggést. A fenti hasonlatot tehát az alább idézendőkkel egyetemben olyan metonimikus hasonla tnak kell tekintenünk, amelyben a hasonlítás alapja érintkezési képzettársítás. Az érintkezésre épített hasonlóság kardinális jelentőségére egyébként Roman Jakobson is rámutatott, hangsúlyozva, hogy a költészetnek ez adja meg szimbolikus sokértelműségét, polivaleneiáját. Jakobson szerint minden