Kemény Gábor: Krúdy képalkotása - Nyelvtudományi értekezések 86. (Budapest, 1974)
II. Hasonlatok
75 a hasonló saját képére formálja, produkálja tárgyát (Balázs B. 407). Török Gábor is hangoztatja, hogy a hasonlatnak olykor azonosító lélektani hatása lehet (vő. Török 1971. 311). Példaképpen József Attila Egy kisgyerek sír című versére hivatkozik (uő 1968. 122— 3; ugyanígy Zolnai 1964. 73). Hasonlat és metafora között gyakran elmosódik a határ Babits költészetében is. Néhány képe formailag tökéletes hasonlat, pedig voltaképpen metaforikus azonosítá son alapul, pl. „vágtat a vad kocsi, mint robogó sír, fürge koporsó” (Mozgófénykép). J. Soltész Katalin hasonlat alakú metaforának nevezi ezt a képtípust (vö. J. Soltész 1959.190). Krúdy azonosító hasonlatai és Babits hasonlat alakú metaforái között nincs semmi néven nevezendő különbség: egy és ugyanazon képszerkesztési módszer termékei. Mi az oka annak, hogy az olvasó e hasonlat formájú azonosításokat hasonlatnak fogadja el, és tagjaik között valódi hasonlóságot érez ? Ennek a kérdésnek a megválaszolásához dióhéjban át kell tekintenünk az azonosító hasonlat keletkezésének, funkcionálásának és befogadásának alkotás- és hatáslélektani folyamatát. A kép megalkotásának aktusa lényegét tekintve nem egyéb, mint két valóságdarab intuitív azonosítása a költő által, s ennek az azonosításnak hasonlat formájában való nyelvi kifejezése. Az appercepció során az egymás mellé került fogalmak és nyelvi jeleik szemantikai-stilisztikai kölcsönhatásba lépnek: a kép működni kezd. Az elsajátítási folyamat eredményeként a hasonlított és a hasonló azonosul a befogadó tudatban, s ezzel a kép appercipiálása megtörténik. A kép összetevőinek az azonosítás tényéből következő jelentésbeli kölcsönhatása a költői kép hatásmechanizmusának egyik legérdekesebb és viszonylag legkevésbé feltárt oldala. E kölcsönviszony még a nem metaforikus, tehát nem azonosítást, hanem csak hasonlítást tartalmazó képekből is kimutatható. Hasonlított és hasonló kölcsönösen áthatja egymást, szemantikailag egymásba olvad: „a gyerek sírása a világ, a mindenség sírásává nő, a világ pedig . . olyan közvetlenül meghitt kapcsolatba kerül velünk, mint egy síró, vigasztalásunkra szoruló gyermek” (Török 1968. 122—3). Ez a kölcsönhatás természetesen nem valami misztikus-irracionális folyamat, nem magában a szövegben, hanem a szöveget befogadó tudatában játszódik le. Nem a kép „működik”, hanem az olvasói psziché „működteti” a képet, amikor, részben öntudatlanul, keresi a közös szemémá(ka)t a hasonlat alanya és tárgya között. E „lelki ingamozgás” megindításában és fenntartásában nem lebecsülendő szerepet játszanak azok a metaforikus szintagmák, melyekről A hasonlat tartalma című fejezetben szóltunk részletesebben. Az ott elmondottak megismétlése helyett érjük be ezúttal egyetlen példával: „Csak a mi kályhánkban piroslik egy parázs, mint az emlékezet” (ASZN. 36). Ebben a Krúdy-hasonlatban nemcsak a parázs piroslik, hanem az emlékezet is. . . (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy a költői képnek ezt a sajátságát, tehát az összetevői közti, betű szerinti nyelvre lefordíthatatlan k ö 1 c s önhat á st számos nagy tekintélyű kutató a metaforikus kifejezésmód leglényegének tartja. Ricardou, Henel, Richards, Hester, Black és Welsh idevágó nézeteit ismerteti Szegedy-Maszák 440—1. E megfigyelések jórészt általánosíthatók az írói hasonlatokra is.) A hagyományos felfogás szerint „hangulati egyezéssel” magyarázott hasonlatokban a hasonlítás alapja, úgy vélték, valamiféle hangulati rokonság. Csak