Kende Zsigmond: A Galilei Kör megalakulása (Budapest, 1974)
II. Az útkeresés
ha kertelés nélkül kimondom, hogy várakozásunkban csalódtunk. Akkor úgy gondoltuk, hogy csak az ő hibájukból. Ma már látom, hogy részben a mi hibánkból is. A mi hibánk az volt, hogy mást vártunk tőlük, többet, mint amit ők az általuk választott szervezet keretében adhattak. Mi rögtön hódító hadjáratot akartunk indítani az egész diákság vagy legalábbis a diákság széles tömegeinek megnyerésére. Az lebegett szemünk előtt, hogy a diákság átnevelése útján a jövő értelmiségének jelentős részét el tudjuk téríteni az uralkodó osztályok érdekeinek szolgálatától, s ezzel tesszük a legnagyobb szolgálatot elmaradt hazánknak, de a feltörekvő munkásosztálynak is. A szocializmus megvalósítása nem látszott szemünkben közeli lehetőségnek, de úgy gondoltuk, a távolabbi megvalósítást tudásunkkal, tanító tevékenységgel elősegíthetjük. Nagyszabású munkás- és parasztoktatás is lebegett a szemünk előtt. Valami olyan érzés zsongott bennünk, amit József Attila híres születésnapi versében később oly tisztán mondott ki: „Én egész népemet fogom, s nem középiskolás fokon, tanítani.” Elgondolásunk tehát nem volt hibás, hiszen a Galilei Kör később sokat meg is valósított belőle, de több volt és más, mint amit joggal várhattunk a szocialista diákok szervezetétől. Ma úgy gondolom, hogy ők — talán nem egészen tudatosan — azt a szerepet szánták maguknak, hogy értelmiségi kádereket neveljenek a szociáldemokrata pártnak. Ezért nem is törekedtek expanzióra. Úgy érezték, a pártnak csak kevés, de jól képzett értelmiségi aktivistára van szüksége. Másfelől meg a diákság túlnyomó többségét annyira az uralkodó osztályhoz kapcsoknak látták, hogy úgyis hiába fáradnának. Ha meg is nyernének közülük sokat, legtöbbjük hamarosan renegáttá válnék. Talán minket is, akik abban az esztendőben a szokottnál nagyobb számban jelentkeztünk, bizalmatlan szemmel néztek. Azt nem mondhatnám, hogy kinéztek bennünket, de mindenesetre nem foglalkoztak velünk. Mai kifejezéssel élve, heti összejöveteleiket, vitáikat valamiféle magasabb színvonalú — bár egyáltalán nem hivatalos — pártiskölának szánták. Mindig a szocializmus elméleti fogalmait ismertették, vitatták. Az értéktöbbletet, a tőkekoncentrációt, az elnyomorodási elméletet. — Magyarország aktuális problémáiról, a mi közvetlen tennivalóinkról sohasem hallottunk semmit. De ez még hagyján. Hűségesen hallgattuk előadásaikat, vitáikat, tanultunk is belőlük, hiszen nem voltunk képzett marxisták. Az igazi baj az volt, hogy a viták sokszor szóértelmezési nüanszok körül folytak, s a legnagyobb csodálkozásunkra sokszor szenvedélyes veszekedésekké, személyes torzsalkodásokká fajultak. Volt nem egy olyan vitatkozó, aki a vele egyet