Kiss Ferenc: Az érett Kosztolányi - Irodalomtörténeti könyvtár 34. (Budapest, 1979)
Számadás
„szirupédes”, meleg asszonyiság ünneplésének áramába. Zabolátlannak vagy áradénak azonban ez az áramlás sem mondható, s a Szauder által előzményként emlegetett Hatalmas ősz is a „vigasztaló, mosollyal szorító” kibékülés, a passzív főhajtás verse. Az érés során a tisztultabb és súlyosabb mondandók jóvoltából az ősz-motívum is elmélyül, de eredeti jellegét végig őrzi. A Számadáshoz tartozó Szeptember elején ősze is „hosszú, néma, mozdulatlan”, s bár égnek „bíbor gyümölcsei”, megadással veszi tudomásul, s vele a költő is, hogy mindent, ami szép, el kell veszíteni. Persze — akár a semmibe hanyatlás készsége — ez a belenyugvás is fellebbezést éreztet, s az ősz dáriusi gazdagsága különösen alkalmas arra, hogy általa a veszteség nagysága érzékeltethető, s a belenyugvás méltósága minősíthető legyen. A József Attila által elemzett, s a Szeptemberi áhítat közvetlen előzményének tekinthető Őszi reggelit is ez avatja remekművé: Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét, megannyi dús, tündöklő ékszerét. Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról, és elgurul, akár a brüliáns. A pompa ez, részvéttelen, derült, magába-forduló tökéletesség. Jobb volna élni. Ámde túl a fák már aranykezükkel intenek nekem. Más ősz ez már, mint az enni, inni való, muskotályízű „édes lanyha” ősz volt: a gyümölcsöknél — szőlő, körte, bogyó — jóval nagyobb teret foglalnak el jelzőik: a „Hűs”, a „sötét”, a „hatalmas”, és az ékszerek tulajdonságait társító jelzők: Gyönyörű, pompás ajándék ez, kincses és igéző — de „részvéttelen, derült / magába forduló tökéletesség”. S a költő számára ilyen, mintha előle zárta volna el fukarabb kedvében ama „nagy ismeretlen Űr”. József Attila figyelmeztet arra, hogy milyen nehéz kimondani a „sötét-smaragd” szót, s hogy ebben is, mint a többi jelzőben, a hatalmas óletvágy teljesíthetetlenségének tudata tárgyiasul.90 Ezért, hogy a fellebbezés már csak sóhajnyi és hit nélkül 90 József Attila Összes művei. Bp. 1958. III. köt. 168 —169. 580