Klaniczay Tibor: A realizmus kérdései a magyar irodalomban. Az Irodalomtörténeti Kongresszus vitái 1955. november 1-2-3. (Budapest, 1956)
A szocialista realizmus kibontakozáa a magyar irodalomban
A »köznapi«, »kis« dolgoknak s a nagy emberi perspektívának ez a sajátosan bensőséges, dialektikus kettőssége jellemzi legjobban József Attila pártosságát. S ha mai, felszabadulás utáni líránkat ebből a szemszögből nézzük, akkor egy érdekes dilemmával találkozunk. A mi költészetünk általában még nem volt képes a pártosság eszméjének ilyen egyetemes kifejezésére. Egy időben, régebben inkább csak a »távlat« motívumát szólaltatta meg, néha nagyon is elvont, a konkrét helyzettől elvonatkoztatott perspektíva formájában. Most pedig — líránk jelenlegi szakaszában — mintha csak a humanizmus motívumának megszólaltatására volna hangja, s valahogy ez a »humanizmus« egyre inkább absztrakt jellegűvé válik. (Mindezt persze az egyes időszakok tendenciáinak felnagyításával, határozott kiélezésével mondom.) Líránk jelenlegi helyzetének jellemzésére egy olyan verset választottam, amelyben megfigyelhető költőink mostani bizonyos értelmű megtorpanása. Ez a vers Nagy László költeménye az Új Hang októberi számából : A vasárnap gyönyöre. Jelentős, nagy lélegzetű és szép költemény, majd minden sora Nagy László tehetségének gazdag színeivel telve. A kevésbé »problematikus« mai versek közül való, a fentebb kifejtett tendencia azonban így is megmutatkozik benne. Ez a költemény egy helyes, kommunista gondolat ihletéből született. Az emberi életben szükséges termékeny szabadidő gondolatát és hangulatát sugározza. A szocialista humanizmusnak azt az elvitathatatlan igazságát, hogy az embernek joga van a vasárnap idillikus boldogságára, amely a kommunizmus korában egyre huzamosabb, a ráfordítható időt tekintve egyre kiterjedtebb lesz majd. Tehát azt, amit József Attila első sora próbál összefoglalni : »ehess, ihass, ölelhess, alhass.« Csakhogy ebből a költeményből valahogy már elvész a második sor motívuma, a távlat, a teremtő munka gondolata, a munka pátosza. (Természetesen megint részletesebb fejtegetésre volna szükség mind a költeményt, mind Nagy László egész munkásságát illetően.) Valamiféle egyoldalúságról van tehát szó. Költőinket ma elsősorban — még a távlat elvesztése árán is — csak a humanizmus valamiféle elvont gondolata vezeti. Kritikánk és irodalompoliti-409