Klaniczay Tibor: A realizmus kérdései a magyar irodalomban. Az Irodalomtörténeti Kongresszus vitái 1955. november 1-2-3. (Budapest, 1956)
A szocialista realizmus kibontakozáa a magyar irodalomban
általános vonás kiragadásával éppen csak érintette eddig. Főleg az írók egymás közötti vitáiban került sor irodalmunk közeli múltjának ilyen megítélésére. Nagy Péter referátuma sem ment, s nem is nagyon mehetett tovább néhány futólagos megjegyzésnél. Amíg nem tártuk fel ezeket az eszmei és formai előzményeket, s a megvitatott és kiérlelt eredmények nem gazdagítják, nem járják át kritikánkat és irodalmi közéletünket, addig mai egyre gazdagabban kibontakozó szocialista irodalmunk féllábú óriás marad. A kérdés rendkívül szövevényes, sokágú : az erre adott válasz egyben a két háború közötti irodalom legfontosabb irányainak helyes kijelölését is magában foglalja. A korszak irodalomtörténeti értékelésének legáltalánosabb körvonalai évek óta ismeretesek. De csak a körvonalai, és ez az állapot még számtalan félreértésre, bizonytalanságra ad alkalmat. Az egyes irányzatok részletes elbírálása, rangjuk meghatározása, egymáshoz való kapcsolataik megítélése még teljességgel kialakulatlan. Megegyeznek a vélemények abban, hogy a felszabadulás előtti két és fél évtized irodaimából József Attila és Radnóti Miklós lírai életműve, az emigrációba kényszerült írók java alkotásai és a népi írók táborából a baloldalon állók működése áll a jelenhez legközelebb. Korukból az ő szavukat értjük legtisztábban és az ő szavukat is akarjuk elsősorban hallani. Vitathatatlan az is, hogy mind az eszmei mondandó, mind pedig a művészi megformálást tekintve, magukon viselik a kor szorítását. Azt a levegőtlenséget ismerjük fel ma műveikben, amelybe az úri országiás minden forradalmi szándékú írót beleszorított. Nemcsak egy sodró-nevelő forradalmi tömegmozgalom hiánya érzik legmaradandóbb megnyilatkozásaikban is, amely ha át tudja hatni a haladásra képes és a haladást kívánó osztályokat, műveik végső esztétikai megformáltsága is más alakot öltött volna. Világnézeti megtorpanások és félresiklások is akadályozták a művészi kiteljesedést. Különösen vonatkozik ez a népi írókra, közöttük még azokra is, akik leghívebben kitartottak a baloldal, a demokrácia mellett. Méltánytalan és jogosulatlan azonban Nagy Péter ítélete. A felszabadulás előtti évek antirealista irányzatairól szólván elsőként a népi irodalmat marasztalja el. »De irodalmunk — s különösen prózairodalmunk — egészét mégis az antirealizmus jellemezte : egyfelől a népi irodalom dacos valóságfeltárásának . . . dokumentum irodalma.« Antirealizmuson az idézett összefüggésben a referáló azt értette, hogy a népi írók alkotásait megölte a naturalista ábrázolásmód, a szociológizmus, a lapos empirizmus, a meg-443