Klaniczay Tibor: A realizmus kérdései a magyar irodalomban. Az Irodalomtörténeti Kongresszus vitái 1955. november 1-2-3. (Budapest, 1956)
A szocialista realizmus kibontakozáa a magyar irodalomban
a realizmus szempontjából. Ezt a hiányosságot Lukács György úgy jelölte meg, hogy a népi írók e korbeli műveiben megvan a lehetőség egy nagyobb, átfogó szemléletű népi epikára, azonban ez a kor nyomása, börtöne következtében nem valósult meg, a művek — még Illyés Gyuláé is — egy nagy népi eposz töredékei csupán. Ez tény, melynek széles és alapos magyarázatával tartozik még az irodalomtörténet, de tagadni mindenképpen helytelen lenne. Más kérdés e művek nagy hitele és komoly politikai értéke (ezt Nagy Péter sem tagadta, de elemzését elmulasztotta), ám ez sem semlegesítheti a megállapítást, hogy ez a paraszti demokratizmus nem tudott felnőni a felszabadulás előtt egy Reymont-szerű, vagy a skandináv irodalomhoz hasonló nagy epikává, vagy hazai mértékkel mérve a móriczi realizmus szintjére. Ebből is kitűnik, hogy a két világháború közti korszak legfőbb irodalmi irányainak feldolgozása a legsürgősebb feladat ; ha a szintetikus, a kort egészében felölelő munkára a közeljövőben nincs is kilátás, akkor az irányzatokat reprezentáló alakok, József Attila, Illyés, Babits és az emigráns irodalomról szóló monográfiák elkészítésével — a meglevő Móricz-monográfia mellett. A legelső lépés a korszak helyes történelmi felfogása. Bár megjelent a magyar párttörténet vázlatos feldolgozása, legalább előadások formájában, mégsem mondhatjuk, hogy a kor történelmileg tisztán áll előttünk. Megítélésünk valamiképpen mindig végletes, a legjelentősebb irodalmi irányzatot néha úgy növeljük valóságos értékére, hogy közben a kevésbé következeteseket jelentőségük alá szállítjuk, vagy más ízben úgy próbáljuk hibáinkat korrigálni, hogy jelentőségén túl becsüljük például a Nyugat irodalmát. A zavar és a felemásság politikai és esztétikai aspektusunk hibájából származik. Voltaképpen elfelejtjük, hogy a kor, ellenforradalmi jellege ellenére is kétarcú : a mélyben őrzi 1919 fényét, és — természetesen csak potenciális értelemben — a felszabadulásunk szellemi és irodalmi előkészítését is jelenti. Nem hiába várta József Attila oly kétségbeesetten és néha már-már rezignáltan a forradalmat, nem hiába nyomozta Móricz Zsigmond történelmi múltunkban a népforradalomhoz vezető utat s nem hiába kiáltották világgá a népi írók a kisemmizett parasztság, a 3 millió koldus nyomorát. Bitang urai ugyan belelökték népünket a második világháború szakadékába, s a népnek nem volt elég önereje, hogy kiláboljon belőle, de a felszabadító seregek hozzásegítették a népi demokratikus fejlődés lehetőségéhez. Mindebből az következik, hogy csak az ellenforradalommal szembenálló antifasiszta demokratizmus, a népi demokratizmus politikai szemszögéből tudjuk 438