Klaniczay Tibor: A realizmus kérdései a magyar irodalomban. Az Irodalomtörténeti Kongresszus vitái 1955. november 1-2-3. (Budapest, 1956)
A szocialista realizmus kibontakozáa a magyar irodalomban
igazán megfelelő értékük szerint lemérni a Horthy-korszak különböző irodalmi irányzatait. Ebből a nézőpontból egyértelműen nagyra növeszthető a munkásosztály irodalmi képviselete, de nem kap jelentőségénél kisebb rangot az a plebejus, vagy inkább paraszti demokratizmus sem, amelyet Móricz és a népi irodalom balszárnya próbált a munkásosztály vezetésétől kényszerűen elszigetelve, ezért sok következetlenséggel kiküzdeni. De megkaphatja még viszonylagos értékét az a polgári humanizmus is, amelyet ugyan a néptől már óriási távolság választ el, de a fasiszta barbárság elleni bármilyen gyenge tiltakozással is a nemzet becsületét keresi. Ha így nézzük ezt a korszakot, akkor belátjuk, hogy abban ismét politikai tett volt az írás, az irodalom s nem egyszerű stíluskérdés. A politikai cselekedet kényszerű formája, amely ugyan nem pótolhatta azt, de a fasizmus szörnyű nyomása alatt legalább megpróbálta. Érdemes megfigyelni, hogy az 1919 után pályájukra induló írók milyen szociális bázisból kerülnek az irodalomba : közvetlenül a munkásságból és parasztságból származnak, s közvetlenül szólítják nevén műveikben a dolgozó népet. Mindenképpen túl vannak tehát a polgári írók tudatvilágán, még akkor is, ha a kor megannyi »új mérget«, reakciós ideológiát is tartogat számukra. Tehetségük maximumát talán egyikük sem tudja kifutni, a legjobbjait elpusztítja a fasizmus, akik életben maradtak, azok lényegében a felszabadulás után alkotnak nagyot. Ilyen értelemben is előkészítője ez a kor a mai irodalmi fellendülés lehetőségének. Abból a rövid utalásból, amelyet Nagy Péter a szocialista realizmust megelőző időről ad, nem tudok egyetérteni két rövid értékeléssel, amely azonban csak ebben az összefüggésben ilyen rövid, voltaképpen a két világháború közti korszak egyik fő problémája. Ez pedig József Attila és Móricz Zsigmond helye legújabb irodalmunkban, a szocialista realizmushoz való közelsége, a líra és epika egymáshoz való viszonya, egyik, vagy másik reprezentatív volta. Ezt írja Nagy Péter : »A felszabadulás előtti évek magyar irodalmát — s ezen belül regényirodalmát is — az antirealista irányzatok uralkodása jellemzi. Igaz, nemrég halt meg József Attila, a szocialista realizmus lírai előfutára ; igaz, még a negyvenes évek első két évében is élt és dolgozott Móricz Zsigmond, a magyar plebejus realizmus óriása. . . De irodalmunk — s különösen prózairodalmunk — egészét mégis az antirealizmus jellemezte. . .« 439