Klaniczay Tibor: A realizmus kérdései a magyar irodalomban. Az Irodalomtörténeti Kongresszus vitái 1955. november 1-2-3. (Budapest, 1956)
A szocialista realizmus kibontakozáa a magyar irodalomban
Nagy Péter előadásának legfőbb hibája az, hogy a felszabadulás előtti irodalommal egyáltalán nem foglalkozik ; nem elemzi, hogy mik azok a jegyek — mert ilyenek kétségkívül vannak, — amelyek már a felszabadulás előtt is a szocialista realizmus felé mutatnak, annak előzményeként tekinthetők, nem is beszélve József Attiláról, aki véleményem szerint sok tekintetben megfelel a szocialista realizmus követelményeinek. Ennek a kérdésnek a vizsgálata pedig azért is fontos lett volna, mert mai íróink nagy része már a felszabadulás előtt is írt s ha műveik távol esnek is a szocialista realizmus eszményétől, mégis lépést jelentenek affelé. Ennek vizsgálata során az előadásban számos olyan kérdés kapott volna többoldalú megvilágítást, amely így nyitva maradt, vagy legalábbis vitatható. Rövidre szabott hozzászólásom keretében nem vállalkozhatom arra, hogy ezeket a problémákat felvázoljam. Csupán egyetlen dolgot kívánok kiemelni a sok közül: az irodalmi népiség s azon belül is a népi realizmus kérdését. Meg kell hogy mondjam, népi alatt nem népiest, hanem valóban, a szó igazi értelmében népit, népi realizmus alatt pedig azt a realista irányzatot értem, amely lényegében Tömörkény Istvánnal indult meg a magyar irodalomban — hogy egyéb próbálkozásokra is kitérjünk arra itt nincs idő — és Juhász Gyulával, Móricz Zsigmonddal, Móra Ferenccel folytatódik s éppen népközelségével mutat kialakuló szocialista realista irodalmunk felé. Hogy ezt a kérdést jobban megközelíthessük, vessünk egy pillantást a nagy polgári realizmus válságára. A kritikai realizmus válsága ott kezdődik, amikor a proletariátus önálló politikai erőként kezd szerepelni a történelemben. Az imperializmus korában, amikor a polgári társadalom ellentmondásai már fenyegetőkké válnak, a proletariátus és a burzsoázia közötti harc kiéleződik, a polgári realizmus már nem képes a valóság sokrétű, extenzív ábrázolására. Ahhoz, hogy egy író a kor hú tükörképét adja, ezt a mély társadalmi ellentmondást nem kerülheti meg. Ennek az ellentmondásnak a történelmi igazságnak megfelelő, tehát reális ábrázolása azonban az egész polgári rend tagadására vezetne. Eddig azonban még a legnagyobb polgári írók sem jutnak el. Nem beszélve most a különféle dekadens irányzatokról, zsákutcákról, csak arra szeretnék utalni, hogy a realizmus még azoknál a polgári íróknál is leszűkül, akik nem riadnak vissza a társadalom éles kritikájától sem. Nem egyszer ezeknél az íróknál is különféle antirealista vonások figyelhetők meg és a valóságot még legjobb realista műveikben sem tudják a maga teljes extenzivitásában ábrázolni. S ez alól még olyan írók sem kivételek, mint Thomas Mann, vagy Bemard Shaw. 455