Klaniczay Tibor: A realizmus kérdései a magyar irodalomban. Az Irodalomtörténeti Kongresszus vitái 1955. november 1-2-3. (Budapest, 1956)
A szocialista realizmus kibontakozáa a magyar irodalomban
irodalom égető és izgalmas kérdéseit. Azt mondotta, hogy a líra dialektikus egységét, amely József Attilánál megvolt, veszélyben látja mostani íróinknál, konkrétan Nagy László legújabb művében. Ugyanakkor számos komoly, kommunista értékét látja a műnek. Az utóbbiban teljes egészében egyetértek vele. De hogy ez a dialektikus egység megszűnt volna, ezt kicsit meg kell kérdőjeleznem. Vajon nem az író életművének az egysége-e a döntő? Lehet-e ezt az egységet, ezt a dialektikus egységet egy művön, még egy nagy poéma jellegű művön is teljes joggal számonkérni 1 Az az érzésem, hogy nem. Az egyes műnek sajátos egysége van és ezt a sajátos egységet kell vizsgálnunk. Nem mondom azt, hogy Nagy László A vasárnap gyönyöre című verse ebből a szempontból teljesen hibátlan, bár rendkívüli értékeket tartalmaz, éppen ebben az egységben, kerekre zártságában is. De Nagy Lászlónak ezt a versét az előzmények nélkül ítélni meg, Nagy Lászlóban A vasárnap gyönyöre költőjét látni csak és nem látni ott mögötte az előzőeket, A nap jegyesé-1 és A nap jegyese mögött A tüzér és a rozs-1 is a többi között,— lehetetlen és nem helyes. A másik, valóban mai, szocialista realista irodalmunk ügyében felszólaló Simon István volt, akinek szavaival egyetértek. Líránknak nagyon égető problémáit vetette fel. Felvetette azt, hogy új fogalmak régi ruhában jelennek meg, hogy ugyanakkor, amikor a gárda gazdagodik, a forma inkább szegényedett. Hogy amikor a szókincs bővült, akkor a forma területén egy bizonyos visszahajlás és szűkülés következett be. Nem túlléptünk József Attilán, hanem visszaléptünk mögéje líránkban, és komoly hangsúlyt vetett az útkeresés fontosságára minden fiatal költőnk számára. Én azt hiszem, hogy ebben teljesen igaza volt, és ezt nekünk, irodalomtörténészeknek, kritikusoknak kell elsősorban a számukra biztosítanunk. Vagyis látnunk kell azt a nemcsak jogát, de kötelességét is a költőnek és minden írónak, hogy kiküzdhesse a maga sajátos formáját, formanyelvét. Megteremthesse azt a formát a maga számára, amelyben saját mondanivalója, saját látása, saját tartalmai a legadekvátabban nyilatkozhatnak meg. És ez sajnos nem volt mindig eléggé előtérben munkásságunkban. 487