Klaniczay Tibor: Marxizmus és irodalomtudomány (Budapest, 1964)
A művészeti stílusok helye a marxista kutatásban
szocialista művészeket találunk, mint Majakovszkijt, Brechtet, Aragont, Riverát, Siqueirost, Eizenstejnt, József Attilát, Derkovitsot, vagy a hozzájuk oly közel álló Bartókot, vajon a burzsoázia hanyatlásának köszönheti létét? Nem inkább arról van szó, hogy a burzsoázia, amennyiben felkarolja a modern művészi törekvéseket, voltaképpen az új osztály új művészetének stílusát igyekszik kihasználni, kisajátítani, hogy elszegényedő mondanivalóját, hazug világnézetét a művészi kifejezés újszerűségével palástolja? Olyan kérdések ezek, melyek nyitva állanak, s melyekre még az ezutáni kutatásoknak kell feleletet adniok. Előre el kell azonban hárítani azt a kézen fekvő ellenvetést, mely arra támaszkodik, hogy a szocialista irodalom számos nagy maradandó alkotása, elsősorban Gorkij, Solohov, Alekszej Tolsztoj regényei még a hagyományos realista stílusban íródtak, s hogy ezek a művek találkoztak a proletariátus ízlésével. Fentebb idéztem már példát arra nézve, hogy az új ideológia, egy új korszak új osztályérdekeket kifejező mondanivalója, gyakran a régi stílus kereteiben jelentkezik egy ideig, különösen akkor, ha új közönséghez, széles rétegekhez akar eljutni. Nyilvánvaló, hogy a kelet-európai országokban, ahol a szocializmus építése elmaradott félfeudális viszonyok közepette indult meg, számolni kellett a kulturális forradalom adottságaival, megfelelő ütemével, szakaszaival. Amikor arról volt szó, hogy hatalmas — kulturálisan elmaradott — tömegeket kellett felemelni, iskoláztatni, s a művészethez, az irodalomhoz hozzászoktatni, akkor nyilvánvalóan eleinte a könnyebben megérthető, a hagyományos ízléshez igazodó művekkel lehetett leginkább eredményt elérni. Nem volt téves egy adott harci helyzetben a közérthetőség vagy más szóval „stílusdemokratizmus” igénye, s a tömegnevelésben a romantikus zene, realista irodalom előtérbe állítása. Volt ennek történelmi funkciója — hiba ebből azáltal lett, hogy nem párosult a fejlettebb, korszerű ízlésre való neveléssel, hogy az átmeneti szükségszerűség eszménynek nyilvánult, s végül hogy a konzervatív ízléshez való kényszerű igazodást egyesek akkor is szükségesnek tekintették, amikor már nem volt meg a létjogosultsága. Ezzel a kérdéssel függ össze a szocialista realizmus értelmezése körüli vita is. A szocialista realizmus kategóriája akkor alakult ki, amikor a szocialista eszmeiségnek a hagyományos, de mindenki által érthető formák keretében való művészi kifejezése is indokolt volt még. Mikor ennek az időszerűsége csökkent, megtol