Kniezsa István: Általános nyelvészet, stilisztika, nyelvjárástörténet. A 3. Országos Magyar Nyelvészkongresszus előadásai, Budapest, 1954. november 11-13. (Budapest, 1956)
Balázs János: A stílus kérdései
Hozzászólások 185 ZOLNAI BÉLA : 1. Örömmel szólalok föl éppen Veres Péter nyilatkozatai után, mert arra akarok utalni, hogy egy stílustörténeti áttekintésből, melyet Balázs János gazdag anyagában kaptunk, nem hiányozhatnak az írók nyilatkozatai. írók és költők, versben és prózában, hozzászóltak a stílus kérdéseihez, és ezek a hozzászólások részben értékes dokumentumok a nyelvész számára, részben teljes értékű tudományos megállapítások. A stílusproblémák és ezek tudományos igényű megoldásai amúgy sem választhatók el a nyelvről való gondolkozás történetétől. Az, hogy egy-egy kornak vagy egyénnek milyen a nyelvszemlélete, a nyelvről való fölfogása, hogy milyen nyelveszményt tűz ki maga elé célul: meghatározza a stílusát is. A stilisztika tehát legmagasabb fokon a nyelvről való gondolkodás, fölfogás történetébe torkollik. A XVI. század nyelvszemléletéről készült egy disszertáció, a renaissance nyelvszemléletének nagy irodalma van angol, francia és olasz nyelven (vö. MNy. XXII, 93). Dante De vulgari eloquentia-ja, a „dolce stil nuovo” elmélete mögött politikai és társadalmi, világnézeti törekvések állanak. Petőfi követelménye, hogy a nép legyen úrrá a költészetben: az ő stíluseszményét is definiálja. Ellentéte ez a horatiusi arisztokratikus társadalmi és stíluseszménynek, amit az „odi profanum vulgus et arceo” elve definiál. A középkori verstanító művek, amikre Balázs János már utalt, Du BELLAYnek, Henri EsTiENNEnek vulgáris nyelvet propagáló értekezései, Boileau Art poétique-ja, a grammatikus, de egyben költő és nem a mai értelemben vett nyelvész Vaugelas kommentárjai, a „nyelvművelők” megjegyzései mind ide tartoznak. A költő Victor Hugo büszkén hivatkozott rá, hogy „demokratizálta a régi szókincset”. (Vö. erről Szóhangulat és morphologia. NyK. L, 492; és Gáldi László: Világirodalmi Évkönyv. 1953. 289). Miben? Hogyan? Miért? — Rimbaud a magánhangzók hangulatáról, „színéről” írta híres szonettjét (Voyelles). A nyelvről való gondolkozás, tehát a stílustudat nálunk már a kódexekben kezdődik és a költőknél Rimayn, a deákoson, Csokonain, Kazinczyn, Aranyon stb. keresztül napjainkig folytatódik. Egy corpusban kellene összegyűjteni az írók nyilatkozatait, mint stilisztikatörténeti dokumentumokat. (Vö. költők nyilatkozatairól még: Szerepjátszás és szóvállalás a nyelvben. Melich-Emlékkönyv. 1942. 482 — 3.) Babits egyik versében hideg szonettjeiről ír. Miért hidegek? József Attila Ars poeticájában (1936—7) így ír: „Más költők — mi gondom ezekkel i Mocskolván magukat szegyig | koholt képekkel és szavakkal | mímeljen mámort mindegyik. | Én túllépek e mai kocsmán, I az értelemig és tovább! | Szabad ésszel ...” A költő itt azt a stílusnyilatkozatot teszi, hogy nem akar irreális képeket, hanem az értelemhez szólva „a tudásnak tesz panaszt”, célja a cselekvés, és a mai valóság nyelvén akarja magát kifejezni. Ez persze nem jelenti azt, hogy stílusa nem „költői”. Nagyon is az, hiába akar elméletben az értelemhez szólni: érzelmekkel és érzelmes stílussal lázad az akkori ma ellen. Ami az úgynevezett intellektuális kifejezésmódot illeti, ahol a kifejezés logikusan szételemzi a gondolati tartalmat. Bally (Traité de stylistique. 1909) hajlandó ezt kivenni az affektív-expresszív stílus köréből. Verse végén József Attila éppen a költői nyelv dinamikus hatására hivatkozik: „fölindulnak testvéri tankok ! szertedübögni rímeit”. Ismeretes, hogy a rímelést az ókor nem ismerte, és az újkori francia irodalomnak is