Kniezsa István: Általános nyelvészet, stilisztika, nyelvjárástörténet. A 3. Országos Magyar Nyelvészkongresszus előadásai, Budapest, 1954. november 11-13. (Budapest, 1956)
Balázs János: A stílus kérdései
H ozzászólások 187 egy német keresztnévre vezethető vissza, és hogy az argotikus, hangkombinációjánál fogva is barbár gniaf ’cipész’ onomatopoetikus-játszi eredetű szó: megfelelő módon fogja értékelni az említett szavakat. Az evokációval előidézett szóhangulat (Bally: eff et par evocation) nem csupán egykorú társadalmi rétegre vagy szituációra utal, hanem gyakran a múltra is emlékeztet. Az Aranynál szereplő csobolyó: tájszó, de számunkra inkább az irodalmi múltnak a szava. A szó múltja ott kísért a szinkróniában és a stílusvizsgálat sokszor helytelenül értékelné a szinkronikus jelenségeket, ha nem ismerné az előzményeket. Az archaizmusok stílus-szerepe revízióra szorul. A laikus előtt komikus, vagy legalábbis idegenszerű a Spanyolhon szó. A diakronikus szemlélő előtt a szó költői lehet. Ez történt József Attila esetében, aki a Március c. versében (1936) tudatosan használja ezt a mai nyelvben már csak emlékként létező szót: „Dúl a banda! Spanyolhonba és fosztogat”. A szinkrónia szempontjából nem létező vagy legalábbis komikus szó a diakronikus reflexión keresztül patinát kap (esetleg ironikus ízt), mert visszahelyezzük a maga korába és irodalmi asszociációkkal telítjük (pl. a Brithon szó régi Shakespeare-fordításokban stb.). A Csillag 1954 nov. számában (2037. 1.) drámai párbeszédben, Hubay Miklós tollából, a következő mondatokat olvassuk: „Mindig elfelejtem, hogy magának a Halotti Beszéd szavaival szabad udvarolni. . . Ügy jobban hallgatna rám, ha azt mondanám magának, hogy adjon nekem paradicsomot házoá és együnk meg egy gyimilcset a tudás fájáról.” Az általam aláhúzott szavak stilisztikai értékelése diachronikus viszonyítás nélkül nem képzelhető el, mert nem a mai nyelvállapotba tartoznak, bár használatuk lehetséges velünk egyidejű szövegben. Említsük még meg az angol guinea nevű, 1813-ban megszűnt aranypénz esetét. A szó ma is szerepel, mint pénzszámítási egység, de csak választékos használatban (drága szabászat, írói honorárium): ezt az archaikus hangulat nyilván fokozza, ha a beszélő tudatában van a szó történetének. Némi túlzással lehet mondani, hogy az egész nyelvi és irodalmi, sőt történelmi múlt benne él a mai szinkróniában és jelenlétének hangulatát az archaikus más korokra utaló jellege befolyásolja. b) Azt hiszem, fontos momentum a szinkronikus szemlélet szempontjából az is, ami még nem tekinthető véglegesen mai állapotnak. Az új éppen a stílus szempontjából lényeges mozzanat. Nem hiába írt Erdősi Sylvester János a képes beszédről szólva lélés-ről, amely nem egyéb, mint új nyelvi alakok kitalálása, nyelvfejlesztés, nyelvalkotás. Éppen a magyar nyelv igen eleven és gazdag az állandó megújulásban (vö. a Magyar stílus c. tanulmányomat, Athenaeum 1940). A neologizmusok föllépte szinte naponként jelentkezik a parol eban és nem lehet megállapítani, mikor lesz belőle mindenkire kötelező norma, 1 a n g u ejelenség. A szó, mint sztiléma, éppen azért véteti magát észre, mert változás történt a stílusértékben. A kialakulóban levő új már része a jelennek. Mikor József Attila először leírta versben a töke szót, ez sok olvasót kellemetlenül érintett, mert múltbeli emlékek hatása alatt prózainak érezték a szót, és mert nem vették észre a szó mögötti embert, életet, társadalmat, politikai, világnézeti hátteret. A szinkronisztikus szemlélet, mikor keresztmetszetét végzi az egyidejűségben, nem talál maga előtt homogén nyelvtalajt. Hasonló eset történt Adyval is. Kabarékban, vicclapokban még gúnyolták szavait, stíluseszközeit (pl. a sorismétlést), az új időknek új dalait, mikor már lelkes hívei voltak a disszonáns „stil nuovo”-nak.