Kniezsa István: Általános nyelvészet, stilisztika, nyelvjárástörténet. A 3. Országos Magyar Nyelvészkongresszus előadásai, Budapest, 1954. november 11-13. (Budapest, 1956)
Balázs János: A stílus kérdései
Hozzászólások 247 engedjék meg, hogy ebből a nézőpontból, a főiskolai oktatásból, mindennapi gyakorlati munkánkból kiindulva néhány kérdést felvessünk, s néhánjr megoldási kísérletre rámutassunk. A stílusgyakorlati órákon minden esetben az adott nyelvi tényekből (langue) indulunk ki, s azok (helyes) felhasználási módját vizsgáljuk és gyakoroljuk. Mindig ügyelünk arra, hogy gondosan elhatároljuk a langue és a parole tényeket; mindig rámutatunk az egyéni beszédtevékenységben jelentkező tipikusnak langage jelenségére. — A részletekre vonatkozó vizsgálódásainkat, megbeszéléseinket tehát a leíró nyelvtanban megismert nyelvi tényekre alapozzuk, s először a velük kapcsolatos nyelvhelyességi kérdéseket tárgyaljuk, majd a stilisztikai szempontokra és lehetőségekre utalunk. Addig a pontig megyünk, ahol az irodalmi stílusvizsgálat kezdődik. Pl. a szólásokra vonatkozó megbeszéléseinkben először felelevenítjük a nyelvtani előadásokon szerzett ismereteket (a szólások meghatározását, felosztását). Ezután azt vizsgáljuk, hogyan épülnek, hogyan építhetők bele a köznyelvi és az egyéni írói beszédbe: sorra kerülnek a szólások megváltoztatásából eredő hibák (ott hagyja a foga fehérét, a filléres gyors utasait tejben-vajban akarták megfüröszteni), az idegen szólások (az ágyat őrzi, a hóna alá nyúl valakinek), a szólások stilisztikai rétegei (archaikus színezetűek : kordában tart, 'pellengérre állít; társalgási nyelviek: nem ér egy pipa dohányt, széna-e vagy szalma?, bámul, mint borjú az újkapura; túlzások: halottra kacagja magát; akkora a szája, minta bécsi kapu; bemondások: kész a kocsi, kár a benzinért!; irodalmi nyelviek: felcsigázza az érdeklődést, az érdeklődés középpontjában van; népmeseiek: hol volt, hol nem volt, még az Óperenciástengeren is túl) és szépirodalmi felhasználása. íróink, költőink szívesen élnek szólásokkal, szóláshasonlatokkal, közmondásokkal. Azt vizsgáljuk, hogyan használják fel, hogyan teremtik újjá, ötvözik bele műveik nyelvébe szóláskincsünket; hogyan formálják a már csak rájuk jellemző kifejező eszközöket. így a túlzások nem ritkák íróink műveiben sem, a Toldiban és a János vitézben pl. a népies elbeszélő hang velejárói: Mert e nép eperszem volna haragjának (III); Törökök vezére, hétlófarkú basa, Ötakós hordónak elég volna hasa (XII). — József Attila, a városi és falusi proletárok költője az ő életükből vett képekkel és nyelvi eszközökkel alkotja hasonlatait: A szerelembe — mondják — belehal, aki él. De úgy kell a boldogság, mint egy falat kenyér (Amit szivedbe rejtesz). Az ifjú nyár könnyű szellője, mint egy kedves vacsora melege, száll (Óda). — ... a levelek zizegnek, mit a röpcédulák (Bánat). A leíró nyelvtani előadásokon a hallgatók megismerkednek a jelentésváltozások sokféle fajtájával. Erre az ismeretre épül a szóképek (trópusok) tárgyalása. Bevezetésül utalunk stilisztikai szerepükre és jelentőségükre: használatukkal egyrészt az a célunk, hogy mondanivalónkat világosabban kiemeljük, az elvont fogalmakat megérzékítsük, s szemléletes, érzéki képpel a hallgatóban is ugyanolyan benyomásokat, hangulatokat keltsünk, amilyen bennünk van. Amikor a Toldi II. énekében ezt olvassuk: A fiú betoppan; szíve égő katlan, Belsejét még most is fúrja és faragja Szégyenítő búja, búsító haragja — az égő katlan, a fúrja és a faragja szó szemléltető ereje révén szinte szemmel látható, húsunkba vágó elevenséggel áll előttünk a megalázott Miklós. — Másrészt a metafora, szimbólum, metonímia, szinekdoché segítségével sok esetben változatossá tehetjük előadásunkat, elkerülhetjük az egyhangú