Kniezsa István: Általános nyelvészet, stilisztika, nyelvjárástörténet. A 3. Országos Magyar Nyelvészkongresszus előadásai, Budapest, 1954. november 11-13. (Budapest, 1956)
Balázs János: A stílus kérdései
284 Szilágyi Ferenc A) Vizsgálhatom tehát pl. a magyar ódái stílus fejlődéstörténetét — Baróti Szabó Dávidtól Virágon, Berzsenyin keresztül végig egészen Ady, Tóth Árpád, Kosztolányi, József Attila és a ma ódái stílusáig; vagy a magyar történeti dráma nyelvi stílusát Katona Bánk bánjától Illyés Gyula Dózsa drámájáig. Másrészt viszont igaz az is, hogy az egyes műfajok stílusának vannak bizonyos pánkronisztikus elemei is (az egymáshoz hasonló tárgyból, helyzetből, érzelmi állásfoglalásból stb. következően). Az objektív értékű sajátos műfaji nyelv éppen a bizonyos állandó jellegű külső és belső feltételek hatására alakult ki: a líra nyelvének egyik meghatározó vonása pl. magán beszéd, monológ jellege; ez szabja meg bizonyos mértékben a maga sajátos (az epikainál jóval szabadabb) szókincsét, szintakszisát: magában beszélve az ember sok mindent másképp nevez meg és fogalmaz meg, mint a nyilvánosság előtt. Hadd emlékeztessek itt arra, amit Bóka László mondott a költői nyelvről József Attila Dalocska című versének sorait („Bömbölődjünk — Böm-böm-böm”) idézve. A magánbeszéd-jelleg lélektani tényezője azonban csak egyik meghatározó vonása a líra nyelvének. Ezen belül is különbséget hozhat létre a tárgytól hevített érzések hőfoka, intenzitása, amire Rtjzsiczky Éva is kitért Kazinczy stilisztikai elveit ismertetve. A dal, óda, rapszódia nyelvi formáit köti 1. egyrészről a sajátos lélektani helyzet (magánbeszéd-jelleg); másrészről 2. a tárgytól inspirált érzés intenzitása; továbbá 3. az azonos lélektani feltételeket és hasonló érzéseket reprezentáló stílushagyomány — s nem utolsósorban 4. beleszól az író nyelvalkotó, nyelvalakító egyénisége is : Tóth Árpád Óda az ifjú Caesarhoz vagy a Szent nyomorék, riadj! című verse nemcsak követi a Berzsenyi-hagyományt: tágít is rajta, új formákat ad a magyar ódái stílushoz. Vizsgálhatom tehát azt is, hogy egy-egy nagy nyelvteremtő író hogyan és mivel gazdagította — a maga egyéni nyelvi fantáziájából — az általános műfaji stílushagyományt; más szóval: a költő parol e-ja, egyéni nyelvi remeklése hogyan gazdagította az általánost, a műfaj nyelvét — a „stílus-langue”-ot (s esetleg — a műfaj határain túllépve — az egész irodalmi nyelvet, vagy magát a köznyelvet is). Ez csak egy példa volt; de éppen ilyen szempontok szerint vizsgálhatnánk a többi műfaj nyelvét is: Az epikai stílust meghatározó stíluselemek — csak a legszembeötlőbb vonásokra mutatva rá — abból a sajátos lélektani helyzetből magyarázhatók, hogy nem magánbeszéd során születnek, hanem a mesélő közvetlenül intézi szavait személyesen is jelenlevő (vagy legalábbis maga köré képzelt) hallgatóihoz; pl. a mesei stílus kezdő és záró formulái: „Hajdann egy falubann, a Nyírenn-é, vagy az Erdő-1 Háton, vagy hol esett, jó szerrel nem jut eszembe. Már csak elég az, hogy . . .” (Ez a példa ugyan „irodalmi” alkotásból, Fazekas Lúdas Matyijából való, de talán arra is jó egyben, hogy példázza: az egyéni alkotóművész is kötve van a közös stílushagyományhoz, ha magyar „regét” [= mesét] akar írni). A következők azonban már népmeséi példák: Aki nem hiszi, járjon utána; Holnap legyenek a ti vendégeitek stb. — s csak a beszélő és hallgató személyes együttlétéből, az epikai előadás sajátos tárgyi és lélektani helyzetéből magyarázhatók.