Kniezsa István: Általános nyelvészet, stilisztika, nyelvjárástörténet. A 3. Országos Magyar Nyelvészkongresszus előadásai, Budapest, 1954. november 11-13. (Budapest, 1956)
Balázs János: A stílus kérdései
290 Terestyéni Ferenc új jelentésárnyalata révén a kifejező, az ábrázoló erejét növelni, hogyan tudták visszaadni egy-egy használatban már nagyon megkopott szónak régebbi stiláris értékét. Csak egy példa: „Indul a vén, magyar tespedés. | Pattan a feszült, ostoba húr, | Nagy gőgök félve összebújnak, | S a tisztes nagy csönd meglapul” (Ady, Ének aratás előtt) Elsősorban a nagy melléknév nyert sokat stiláris színben a „nagy gőgök” kapcsolatban, de ugyanezt érezzük részben a vén melléknévről és a „nagy csönd meglapul” kifejezésben a meglapul igéről is. Szinte azt lehetne mondani, hogy a szókészletben és frazeológia készletben mindig akadnak olyan elhasznált, stiláris szempontból megkopott szavak, kifejezések, amelyek szinte várják, hogy végre megjelenjen egy kiváló mestere a nyelvnek, aki tollára véve azokat, újra visszaadja nekik teljes stilisztikai értéküket. Az ilyen esetben nem a fogalom nyer az írótól új ragyogásba hozott szótól, hanem a szó stiláris értéke változik előnyösen, nyer új erőt a fogalomból. Ismeretes, hogy a szónak a környezete a kontextus a legkülönbözőbb módon képes befolyásolni, új fénybe állítani a legköznapibb szavakat és kifejezéseket. Csupán egyetlen, gyorsan kiragadott példát vegyünk erre nézve: „Aki rövid pályát futván a szárnyas idővel. . .” (Vörösmarty, Cserhalom). Nem kétséges, hogy a meglepő, de nagyon találó kapcsolatban, amelyben a konkrét jelentésű szárnyas melléknév konkréttá varázsolja az elvont idő fogalmat, a szárnyas szó új stiláris színt kapott. Lehetséges, hogy az író egyéni stilusára irányuló vizsgálat nem tud az író nyelvművészetének javára írni jelentékenyebb újítást; jobbára úgy írt, ahogy az egykorú népnyelv ületve köznyelv hangzott. Ebben az esetben az lehet a stílusvizsgálat célja, hogy kimutassa, hogyan használta fel az író azt a szinte kimeríthetetlen nyelvi kifejezésanyagot, azt a sokféle jelentésárnyalatot, amelyet az egykorú népnyelv és köznyelv kitermelt, és hogy mit honosított meg abból a szépirodalmi stílusban, felemelve azt a szépirodalmi szintre. A nyelvművészt az a törekvés vezeti, hogy híven ábrázolja tárgyát, minél művészibb módon kiemelje azt a vonását, amely az ő szemében a legjellemzőbbnek tűnvén, jellemző lesz egyben az ő látásmódjára is. Az író egyéni módon akar szólni, és alkotó művészete abban nyilatkozik meg, hogyan találja meg a rendelkezésre álló szókészletben és kifejezéskészletben azokat a finom különbségeket, árnyalati finomságokat, amelyek az írásmódját másokétól megkülönböztetik. így pl. a melléknevek és főnevek újszerű összekapcsolásával nagyon sokféle lehetőség nyílik számára mind az ábrázolás pontosságára, mind pedig az ábrázolás festőiségére nézve. Természetesen a nagy nyelvművészek számára a nyelvnek ez a látszólagos gazdagsága nem elég, és ebben az esetben különböző új kifejezési formák, neologizmusok alkotásával segít magán. Nem elhanyagolható kérdés ezzel kapcsolatban a költő egyéni stílusában jelentkező újszerűségek, jelentésbeli és alaki neologizmusok tettenérésében és megértésében annak a tisztázása: mi készteti, és milyen művészi feladat megoldására irányuló cél vezeti újításaiban. A társadalom fejlődésével a gondolkodásban, a társadalmi törekvésekben bekövetkező változások nyomán az irodalmi életben jelentkező új gondolatok, témák művészi kifejezése és ábrázolása kétségtelenül szükségessé teszi — kisebb vagy'nagyobb mértékben — a nyelvi kifejező anyagnak a megváltozását, stiláris használhatósága szempontjából bizonyos mértékű átformálását. Így pl. Adynál és József Attilánál felbukkanó új — a költészetben addig alig,