Komlós Aladár: Gyulaitól a marxista kritikáig. A magyar irodalmi kritika hét évtizede - Irodalomtörténeti könyvtár 18. (Budapest, 1966)
Az egyéniség zászlója alatt
jóformán csak a mozgalom résztvevőitől sejtve értett törekvését bírálja, nagyszabású és remek példája a gyökerekig ható megértésen alapuló kritikának. Mert párját ritkítja az a megértés, amelyet Babits a saját művészetével ellentétes, meghökkentően újszerű s akkor még kiforratlan iránnyal szemben tanúsít. Rokonszenvvel méltányolja Kassákék internacionális tendenciáját, kozmikus perspektíváit és anarchikus lázadását, helyesli, hogy kiterjesztik a művészi szabadságot a prózainak és ízléstelennek tartott tabu-képzetek felé, de helyteleníti, hogy elméleti recept szerint akarnak művészetet alkotni, figyelmükbe ajánlja a hagyományokra építés nélkülözhetetlenségét, hibáztatja, hogy lemondanak a kompozícióról, s megrója keresett kcmplikáltságukat. Babits készsége az újszerű költői kísérletek megértésére és méltánylására még 1924-ben is eleven, mikor meleg cikkben hívja fel a figyelmet egy később éhenhalt ígéretes fiatal író, Pintér Ferenc Ostromolják a várost című forradalmas könyvére. Ez a készsége — alighanem összefüggésben a nála ez idő tájt fellépő klasszicizáló tendenciával — csak a 20-as évek második felében kezd elsorvadni, aminek egyik nevezetes tünete érdeklődésének hiánya József Attila iránt. Megértő hajlékonyságára jellemző, hogy miután megdicséri Eaczkó Géza Zrínyi-regényének holtpontjait, körbenforgását, hozzáfűzi: „Nagyon jól tudom, hogy mindezt hibáztató hangon is el lehetne mondani. Nagyon jól tudom, hogy Eaczkó regényének . . . éppen elveiből folyó legfőbb karakterisztikumjait, legnagyobb eredetiségeit s erényeit tetszetősen lehetne hibákká magyarázni... a cselekvés lankasztó körbenforgása, a hangulatok kietlen ismétlődései, a befejezés kicsinyes véletlensége, minden más műben kétségtelen hiba volna. S a stílus túlterheltsége, a tudományos filológiai ballaszt s az olvasók kényelmével, könnyűségével való szuverén nemtörődés —■ ha nem kellene már az első lapon éreznünk, hogy mennyi szépségnek és új érzés kifejezésének múlhatatlan velejárói ezek — valósággal visszariasztanának a könyvtől.” A régi-fajta kritika aligha lett volna képes hibák ilyen méltánylására. Babitsnak csak egy tévedése volt: hogy József Attilát sokáig nem ismerte fel, de mentségére meg kell jegyeznünk, hogy ebben oly kitűnő kortársakkal osztozott, mint Illyés Gyula és Németh Eászló. Kritikusi dogmamentességére az is jellemző, hogy Adyt, noha politikai nézeteivel nem érthetett egyet — s úgy vélte, hogy az 12 Koinlós Aladár 177