Komlós Aladár: Gyulaitól a marxista kritikáig. A magyar irodalmi kritika hét évtizede - Irodalomtörténeti könyvtár 18. (Budapest, 1966)
Az egyéniség zászlója alatt
пак azonban az a hivatása, hogy az örök erkölcsi törvényeket képviselje. Mivel pedig a nemzet vagy osztály mindig szemben áll más csoportokkal, és csak az egyén képviseli az embert, az író csak úgy lehet az egyetemes kultúra őre, ha nem adja át magát teljesen egy közösségnek sem, hanem megmarad egyénnek. Baloldal és nyugatosság c. cikkében is zokonveszi az új költőktől, hogy baloldaliságukat osztálytudatra alapítják, hogy, mint a munkásirodalomban már megtörtént, most a népi írók műveiben is osztályköltészet lép a nemzeti költészet helyére, pedig az irodalom csak az egész nemzeté lehet; Petőfi és Arany is népet emlegetett ugyan, de az ő szóhasználatukban ez nem puszta társadalmi osztály volt, hanem a nemzeti szellem ősforrása.44 (E felfogásának része volt abban, hogy elutasította József Attilát, aki épp ez időben írta Döntsd a tőkét és Külvárosi éj c. könyveit.) 1930-ban már apokaliptikus érzés fogja el: kultúránk ugyanis már csak automataként él, ,,äz ifjúságot nem érdekli többé. Ami érdekel ma, az csak ennek a kultúrának lehetséges fölbontása és tagadása; régóta már minden értékes alkotásunk titkon és igazában rombolás volt. A rontás érdekel, s azok a friss erők, amik valahol a mélyben, sötétben vagy idegenben csíráznak már, hogy majd valaha a halál után kihajtsanak a síron s a romokból. Bizonnyal új kultúra lehet ezekből is; igen, de mikor, milyen sötét évszázadok árán?”45 Babits alapvető tévedése, hogy nem érti: a szocializmus nem azért képviseli egy osztály érdekét, mert állandósítani akarja ennek az osztálynak létét vagy épp uralmát az egységes emberiséggel szemben, hanem épp azért, hogy osztálynélküli társadalmat teremtsen. A szocializmus azonban tudja, hogy ez nem érhető el az Üdvhadsereg módszereivel, az osztályok létének tagadásával, hanem csak a munkásosztály harcos felszabadításának útján. Babits másik tévedése, hogy olyan magasnak, időfölöttinek véli az örök elveket, hogy nem is tartja kötelezőnek harcolni a megvalósításukért. Az eszmény olyan szép, hogy csak hinni kell benne; cselekedni nem kell érte okvetlenül. Az írástudó hivatása ébren tartani ,,a lelkiismeret sajgó nyugtalanságát”, de a politikusnak nem kell tekintettel lenni az erkölcsi 44 Ny 1930. II. k. 157. 45 Ezüstkor. Ny 1930.1. k. 331. 182