Komlós Aladár: Irodalmi ellenzéki mozgalmak a XIX. század második felében - Irodalomtörténeti füzetek 7. (Budapest, 1956)
A nyolcvanas évek - A sajtó támadásai - Tolnai Lajos - Palágyi Menyhért - A „kozmopoliták”
Üj Nemzedék ben) még a 80-as években eluralgó reakciós feudalizmus ellen, a demokratikus irodalom győzelméért küzdött, 1896-ban már nacionalista elveket vall, a szocializmus, a demokrácia, az általános választójog ellen harcol, s az egykorú reakció módján azzal a kényelmes eljárással igyekszik rossz hírbe hozni ezeket, hogy rájuksüti a „kozmopolita” bélyegzőt. Nem látja a külföldi eszmék beáradásának szükségszerűségét és szinte válogatás nélkül elítéli őket. Nacionalizmusában Rákosi Jenővel és Bartha Miklóssal, filozófiai idealizmusában és papos erkölcscsőszségében a klérussal versenyez. Mi az, amit helyesel? A belső válságok leküzdése árán létrejött lelki egyensúly és hit, a nagyszabású egyéniség, a klasszicizmus. Egyszerre harcol egyfelől Gyulai és az Akadémia, másfelől Zola, Ibsen, az impresszionizmus és a szocializmus, a kor minden haladó új áramlata ellen. Érthető hát, hogy a Jelenkor nem lett az ellenzék lapja, hogy csak egy kis kör, mondhatni egy irodalmi asztaltársaság (Palágyi Lajos, Hevesi Sándor, Kacziány Géza, Mikes Lajos, Lándor Tivadar, stb.) fóruma volt, hogy az idő, a fejlődés tovazúgott rajta. Míg az egykorú A Hét kivirul, mert magába fogadja a kor erőit, a Jelenkor duzzogva, kívülről, haragosan nézi és elzárkózik előlük. El kellett hát sorvadnia. Nem véletlen, hogy a türelmetlen 48-as hazafiként induló Palágyi végül Tisza István lapjához jut, majd mint akkor már neves filozófus, gr. Keyserling barátjaként, Darmstadtban hal meg, 1924-ben. A századvégi ellenzék legnépesebb és leghaladóbb csoportja 1878-tól, illetve a 80-as évektől kezdve a hivatalos irodalom végső elvi alapjait teszi kérdésessé. Az európai perspektíva, az általános emberi vagy filozófiai színvonal mérlegére teszi. alkotásait, s főképp vidékies elmaradottságát veszi célba. Nem véletlenül. A gondolkodás ez időbeli megváltozásának alapja kétségtelenül az, hogy az új nemzedék költői már nem a falut látják maguk körül, hanem a napról napra növő, lüktető Budapestet, s a rohamosan kapitalizálódó országnak a gazdaság és művelődés mind sűrűbb szálaival összeszövődését Európával. Nem könnyű azonban megmondani, miért látják a népnemzeti iskola programjában egy műveletlen, igénytelen s a népieskedést negélyező álnaiv modor erőltetését. Hiszen Gyulai, Salamon Ferenc, Arany János idevágó nyilatkozataiból közös vonásukként épp az tűnt szemünkbe, hogy 1850-től kezdve valamennyien egyértelműen szembefordultak a népiesség túlzott követelésével. Elveik alapján látszólag akár Adyt vagy József Attilát is méltányolhatták volna. S Gyulainak nagy érdeme, 76