Komlós Aladár: Vajda János (Budapest, 1954)
Mérleg
zelmeinek megértéséhez szükséges. Persze vannak nagy költők — mint például Petőfi, Ady, József Attila, — akik a líra keretei közt is félreérthetetlen konkrétséggel megmutatják, mi az, ami felháborítja őket. Vajda verseiben az objektív világból csak keveset kapunk, talán kevesebbet, mint óhajtanánk. De ha túlnyomóan a valóság érzelmi és gondolati következményeit festi is, ezzel is igaz és mély kritikáját adja korának, igazabbat és mélyebbet, mint bárki lírikus kortársai közül. Összefügg ezzel — amit Sehöpflin nem akart látni —, hogy Vajda politikailag is jelentős egyéniség volt. A 48-ban félbenmaradt polgári átalakulás sürgetője egy korban, amely már sokalta és lebontani igyekezett annak addig végrehajtott mértékét is. A feudális maradványok szenvedélyes ostromlója, a 67-es Magyarország társadalmi rendjének tagadója egy korban, mikor az még szilárdan állt. Bátor hirdetője annak, hogy a nemzet legértékesebb része nem az úri rend, hanem a nép. A mi sajátos helyzetünkben azonban nem volt erő, amely kellően képviselje a demokratikus átalakulás feladatát. Lenin írja Gereenről, hogy oly kor szülötte, melyben »a burzsoázia demokratikus forradalmisága már halófélben volt, de a szocialista proletariátus forradalmisága még nem érett meg.«1 Vajda helyzete még kedvezőtlenebb volt, mint Gercené, mert a megkésett magyar burzsoázia már úgy is jött létre, forradalmi törekvés nélkül. Ó mégis — a megelőző félszázad forradalmainak tanulsága alapján — azt hiszi, hogy a polgárságtól várhatjuk leginkább demokratikus átalakulásunk végrehajtását. Persze állandóan tapasztalnia kell, hegy az ő korában a polgár már nem forradalmat akar a félfeudális rendszer ellen, hanem a vagyonát félti a proletártól. Az óvatos, hiú, önző, gerinctelen magyar polgárság meg kiváltkép alkalmatlan a forradalom végrehajtására, hiszen ahelyett, hogy megostromolná a nemesség bástyáit, legfőbb vágya beszivárogni annak soraiba. így aztán Vajda — miután olyan szenvedéllyel, amelyhez csak Petőfié és Adyé fogható, évtizedekig támadja a magyar tárnadalom feudális vonásait — élete vége felé támadása tüzét kiterjeszti a kapitalizmus és a polgárság ellen is. Révai József nem rá gondol, de rá is illik, mikor azt írja : »Egy író olykor azért árvul el, mert hű marad osztálya eszméihez, mikor az ellenforradalmivá válva, elpártol azoktól.« Vajda politikailag egész életében egyedül áll, szemben az uralkodó osztályokkal s nem bízva az elnyomottak erejében. így lesz egyre magánosabb és szomorúbb. Kirobbanó igazságait kénytelen elhallgatni, nézeteit magába fojtani, illetve 1 Lenin:. Az irodalomról, Szikra, 17. 1. 331