László János: Dráma és előadás. Kísérlet Moliére Amphitryon c. vígjátékának hatás- és befogadáspszichológiai vizsgálatára - Pszichológia a gyakorlatban 37. (Budapest, 1979)
Művészi kommunikáció
lingvisztikában Osgood (1952) jelentéselmélete óta mindinkább elfogadott álláspont, hogy minden jelnek legalább kétféle jelentését — Hjelmslev (1961) meghatározása szerint denotációt és konnotációt — érdemes megkülönböztetni. A denotáció arra a tényleges (közvetlen kapcsolaton alapuló index típusú, például: útjelzés, vagy hasonlóságon alapuló ikon típusú jel, például: fénykép, illetve konvencionális szimbólum, például: szavak) kapcsolatra utal, amely révén a jel a valóság valamilyen tényéről referál. Ez a jelentés értelmileg megragadható, lefordítható (például a szavak szótári jelentése), egyik jelrendszerből a másikba transzponálható. A konnotáció — másodlagos (Hjelmslev, 1961) vagy szimbolikus (Schaff, 1965), vagy emocionális (Osgood és mtsai 1957) jelentés — jóval kevésbé szigorúan kódolt és kevésbé stabil. A jelet használó embercsoporton belül a jelhez érzelmek, másodlagos képzetek kapcsolódnak, amelyeket részben a jel „saját” tulajdonságai, például: egy szó hangzása, egy gesztus dinamikája, a jelstruktúrában elfoglalt pozíció keltenek, részben a jelhasználat kulturális hátterén keletkeznek. Az „értelem” szót például magyar költő nem használhatja anélkül, hogy fel ne keltse a József Attila költészetét ismerő emberekben azokat a képzeteket és érzelmeket, amelyeket az értelem szó József Attilánál jelent. A konnotatív jelentések egy népességen belül és különböző népcsoportok között is mutathatnak szabályszerűségeket és egyezéseket, de a változatok száma egyetlen jellel kapcsolatban is elvileg végtelen lehet. Jakobson (1969), Metz (1968), Moles (1973), és számos más szerző megállapítja, hogy bármely művészeti ág jelrendszere esztétikai funkciójában elsősorban a jelek és jelstruktúrák konnotációjára apellál, vagyis a műalkotás hatása a jelek konnotációja által valósul meg. (Lotmannái a konnotációk 25