László Zsigmond: Költészet és zeneiség. Prozódiai tanulmányok (Budapest, 1985)

Ritmus és dallam

A magyar vers „Wie das Wort so wichtig dort war, Weil es ein gesprochen Wort war.”1 Goethe: West-östlicher Divan Az irodalomtudomány tágabb körén belül jelentős hely illeti meg a vers tudományát. Minden irodalom figyelmet fordít költészete formai fegyvertárára, megkeresi és rendszerezi azokat a vonásait, melyek közösek más nemzetek formakincsével, de mindenekelőtt azokat a jellegzetességeit, melyek csak övéi, nyelve, ritmusérzéke, zenei világa legmélyebb forrásaiból fakadnak. A magyar vers elmélete nagy múltra tekint vissza. Megkülönböztető vonása, hogy művelői között kiemelkedő helyet foglalnak el maguk a költők. Csokonait, Verseghyt, Berzsenyit, Arany Jánost és Lászlót, Babits Mihályt, Füst Milánt, József Attilát és más költőinket mélyrehatóan foglalkoztatta annak a magyar versnek problematikája, melynek kiváló és éppen formai tekintetben is kimagasló mesterei voltak. Hogy ezek a szűkebb-szélesebb mederben folyt meditációk tudománnyá érlelődtek, azt is költőnek, nagy költőnek és talán legnagyobb versművészünknek, Arany Jánosnak köszönhet­jük. A magyar nemzeti vers-idomról szóló értekezése (1856) voltaképpen elindítója tudományos verselméletünknek, megállapításai nem egy tekintetben nemcsak az első szó jogán, de útmutató, irányító hatásukkal is verstudományunk élén foglalják el helyüket. A nyomába lépő tudós kutatók jó ideig alig is tettek mást, mint szélesebb alapot építettek megállapításai alá és bővebben, a rendszerezésnek inkább mennyiségi igényével, mint minőségi eredményeivel dolgozták fel lényegre tapintó elméletét. Az irodalomtudomány önálló ágává Négyesy László emelte a verselméletet, utána legmagasabb igénnyel, legtágabb látókörrel, legkritikaibb elmeéllel és a tudományos módszeresség meggyőző erejével Horváth János dolgozta ki a magyar vers történelmi és problematikái teljességét. Közben a „rombolva építő” Gábor Ignác indított elmemozdító, tévedéseivel is termékeny harcot, nagy visszhangot keltő versszemlé­letéért — és részesült meg nem érdemelt, éles visszautasításban. Az utóbbi évek, a felszabadulásunkat követő korszak, mint annyi más tudományt, verselméletünket is új lendülettel új fejlődésnek indította. Az új fejlődés kezdetén Horváth János műve, A magyar vers áll (1948), melyet Rendszeres magyar verstana (1951) és Vitás verstani kérdések (1955) című tanulmányai követtek. Új szempontjai­val, sokrétű, új anyagával mozgalmas vitát indított el Vargyas Lajos munkája, A magyar vers ritmusa (1952). Szabédi László erdélyi költő könyve, A magyar ritmus formái is komoly figyelmet keltett. De se szeri, se száma a részlettanulmányoknak, egyes korok, költők, formák elemzését célzó kísérleteknek. A verstörténet zenei kapcsolatait tárgyalja az a tizenöt tanulmány, melyet Szabolcsi Bence Vers és dallam címmel foglalt össze nagy összefüggésekre világító kötetté (1959). 1 És a szó még sokat érő, Mert nem írás, hanem élő. (Dóczi Lajos) 16

Next