László Zsigmond: Költészet és zeneiség. Prozódiai tanulmányok (Budapest, 1985)
"Vers és dallam" - Szabolcsi Bence tanulmányai
Tizenöt tanulmány — harminc év időkeretében: az első még 1928-ból való, a legfrissebbeket nemrég olvashattuk folyóiratainkban. Érdemes keletkezési dátumuk szerint szemelgetni közöttük: tizenegy tanulmány kelteződik 1953 óta, ezek közül is öt a múlt esztendő termése, eleven cáfolatául az Előszó aggályának: „ma az érdeklődés (a verstan problémái iránt) mintha megcsappant volna”. Nem, a magyar vers problematikája iránti érdeklődés nem lohadt le — és Szabolcsi Bende kötete örömmel üdvözölt alkalom, hogy újabb lendületre kapjon, holott maga a kötet nem kapcsolódik a verselmélet körül gyűrűző vitákba — vagy talán éppen ezért. Szabolcsi Bence tanulmányai1 a dallamforma és a ritmus ihlető és dajkáló szerepét akarják megmutatni a magyar költészetben. Vers és dallam, költészet és ének viszonya izgatja-mozgatja a tizenöt tanulmányt, ott, ahol még dalversről, énekelt költészetről van szó és ott is, ahol a vers már a maga lábára állt. Szabolcsi Bence felkutatja a dokumentumszerüen meg nem adott énekdallamot (mint az Ómagyar Máriasiralomban, első költői emlékünkben): a megtalált dallamokat a régi lejegyzés fogyatékosságából, merevségéből az élő ritmus mozgalmasságába ülteti át: ahol nem mutatható fel határozott, egyszeri dallam, a zenei korstílusjegyek és a nem egyszer többértelmü, ingadozó versritmus éles kombinációiból állapítja meg a dallamminta ritmusvázát (mint Balassi versében, a Gianeta Padovában). A magyar költészet több százados folyamán átfutó formáknak talál messzeágazó gyökereire (a spanyol habanérában, az arab hazadzs-ban), régi olasz táncformát, a gagliardát követi nyomon sokerü, sokfelé kanyargó áramlásokban: a magyar népköltészetben, Mozartban, Goethében, Kiss Józsefben, Adyban, József Attilában. Ezekben a származtatásokban-rokonitásokban-egyeztetésekben nem állja útját sem térbeli, sem időbeli távolság. Az ősi dallamtípust őrző magyar népi siratótói és osztyák—vogul (hanti—manysi) rokonaitól megtalálja az utat észak-kínai énekekhez, de a kapcsolaton vagy rokonságon túl meglátja a fejlődés irányvonalát is — a prózától, a „variációs szóhalmazból” a „klasszikus” strófáig, „az oldott és rögtönzésszerű deklamációból kibontakozó első verses formák megszületéséig”. így követi bonyolult útjukon a klasszikus irodalom költői-zenei formáit középkori átértelmezésükön, ritmikai metamorfózisukon keresztül régi magyar „metrikus” énekeink XVI—XVIII. századbeli bő folyamatáig. így kíséri a középkori vágánsdalok kisugárzását régi költészetünk századain át. így találja meg a történelmi-formai kapcsolatokat az arab—török középkori héber—provanszál—francia—német—magyar ritmustenyészetben — és igy tovább. E messziről-messzire követett, olykor csak felvillanó formahullámok láttán nem egyszer szinte megdöbben az olvasó: merész kockázatot érez a rendkívüli gazdagságú 1 Szabolcsi Bence: Vers és dallam. Bp. 1959. 267 1. 289 „Vers és dallam” — Szabolcsi Bence tanulmányai