Lénárd Ferenc: Pedagógiai ellentmondások - Korunk tudománya (Budapest, 1986)

A hibák ellentmondásai

hibás választ adó tanulótól — anélkül, hogy kitérnénk a hibájára — megkérdezzük, hogy mennyi három meg hat. Erre azt a meglepő választ kapjuk, hogy az tizennyolc. E jelenség pedagógiai értelmezése nagyon egyszerű. Az első kérdésnél a tanuló csak a három és a hat szavakat fogta fel, és velük kapcsolatban alkalmazta a jól begyakorolt műveletet, az összeadást. Egyáltalán nem fogta fel, hogy nem összeadásról, hanem szorzásról van szó. A második kérdésnél már észbe kapott, a „meg” szócskánál tudatosította, hogy az előbb nem erről volt szó, hanem a két szám szorzatáról. Ez utóbbi művelet helyes eredményét közölte is tanítójával. A tanuló azért volt képes a maga erejéből levonni a tanulságot, mert a hiba elkövetésénél nem szóltunk semmit. Ez az eljárás hatásosabb, mint bármely intelem, amely sohasem tud olyan szelíd lenni, hogy a tanuló ne érezzen benne korholást, szemrehányást, elmarasztalást. Nem is kell mást érvényesite­­ni, mint amit Pascal már nagyon korán észrevett: „Rendsze­rint jobban meggyőznek minket azok az érvek, amelyekre magunk jöttünk rá, mint azok, amelyek másoknak jutottak eszükbe.” (Gábor György szerk. Gondolatok könyve. 1964. Magvető, Budapest. 64.) Mindezekből levonható az a tanulság is, hogy a hibák megszüntetésére a közvetlen, a direkt eljárások nem alkalma­sak. Átérezte ezt Nagy Lajos, az író is, amikor A menekülő ember című önéletrajzi írásában József Attilával való kapcso­latát így jellemezte: „Szerettem, kedves fiú volt. Sok kiváló verset írt, nagy költő volt. Megvallom azonban, hogy József Attilával szemben engem egy-két bűn terhel. Az első az, hogy nem ismertem fel, legalábbis a maga idejében, költői je­lentőségét. Ez azért volt súlyos hiba, mert sokat volt velem együtt, vonzódott hozzám, gyakran olvasta fel nekem a frissében megirt verseit, és bizony több, melegebb dicséret fért volna rá, mint amit adtam neki. Ha visszagondolok erre a 6 Lénárd 81

Next