Ligeti Lajos: A magyar tudomány tíz éve, 1945-1955 (Budapest, 1955)
Bóka László: A magyar irodalomtudomány tíz esztendeje - eredmények, problémák, feladatok
A MAGYAR IRODALOMTUDOMÁNY TÍZ ESZTENDEJE — EREDMÉNYEK, PROBLÉMÁK, FELADATOK — BÓKA LÁSZLÓ V A felszabadulás pillanata irodalomtudományunkat a végpusztulás meredélyéről rántotta vissza. Legnagyobb irodalomtörténészünk, Horváth János, 1935 óta, amikor hatalmas méretűnek indult irodalomtörténeti összefoglalásának második kötete (A magyar irodalmi műveltség megoszlása) megjelent, alig hallatta szavát a számára egyre idegenebbé váló világban. Az irodalomtudomány érdemes munkatársainak legjava (Waldapfel József, Komlós Aladár, Tolnai Gábor, Sőtér István stb.) üldözöttként bujdosik, koncentrációs táborokban senyved. Arany János szép szavával szólva, »sírva tallóz aki él«, alkotó munkára nem is gondolhat, csak a megszabadulás és a felszabadulás halovány reménye dereng fel néha drótsövények horizontján, búvóhelyek félhomályán, óvóhelyek pince-setétjén át. De nem mindenki él már. Kerecsényi Dezső beteg szíve beleszakad a méltatlan zaklatásba, Halász Gábor, Szerb Antal éhen vész a balfi tábor poklában s a legifjabbakat, a jövendő reményeit, csordaként terelik nvugatra, vagy egyenruhában várják, hogy az összeomló front maga alá temesse őket. Ámde ez csak a végkifejlet pokoli pillanata már, mikor a pusztulását érző fasizmus patkány-dühe személyválogatás nélkül pusztít. A helyzet már évtizedek óta ezt a pusztulást ígéri, ha csak a magyar irodalomtudomány szűk szektorából nézzük is hazánk sorsát. Sommásan is jellemezhető volna irodalomtudományunk helyzete a felszabadulás előtt. Hiszen elég lenne feltenni a kérdést: milyen lehet az irodalomtudomány helyzete egy olyan Magyarországon, ahol az irodalom helyzete az, hogy Petőfi forradalmi költeményeit rendőrhatósági intézkedések tiltják le az előadói dobogókról, az igazi Adyról hallgatni kell, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső még megalkuvása árán sem tudja elnyerni a hatalom bizalmát, Móricz Zsigmond nem nemzeti klasszikus, hanem botránykő, Juhász Gyula és József Attila öngyilkos halálba kényszerül! A felelet sem lehetne más, mint ugyanilyen sommás jellemzése annak a helyzetnek, amelyben egy olyan irodalomtudomány leledzhet, mely sem középponti kérdéseiről, sem központi hőseiről nem szólhat nyíltan. A sommás kérdésre adott egyértelmű felelet jóllehet igaz lenne egészében, de mégis azzal a veszedelemmel járna, hogy leegyszerűsítené s ezzel sematizálná a helyzetet s szaktudományunk belső betegségeiért a felelősséget oly mértékben varrná az általános politikai helyzet nyakába, amily mértékben nem lenne kívánatos ezt tennünk, irodalomtudományunk felszabadulás utáni fejlődésének teljes megértése szempontjából sem. Kívánatos ezért, hogy legalább vázlatosan, egy részletesebb és árnyaltabb helyzetképet rajzoljunk felszabadulás előtti irodalomtudományunkról. Még a kegyelet sem parancsolhatja, hogy a teljes valóságról hallgassunk. Éppenséggel a méltó kegyelet parancsa az, hogy a részvét