Ligeti Lajos: A magyar tudomány tíz éve, 1945-1955 (Budapest, 1955)
Bóka László: A magyar irodalomtudomány tíz esztendeje - eredmények, problémák, feladatok
A MAGYAR IRODALOMTUDOMÁNY TÍZ ESZTENDEJE- EREDMÉNYEK, PROBLÉMÁK, FELADATOK 47 nek, az érdemleges kérdések felett folyó viták, egy újarcú irodalomtudomány első deklarációi sokkal nagyobb nyilvánosság előtt esnek meg, mint valaha s elsősorban elvi-politikai jellegük okán kerülnek a közélet porondjára. Hogy a politikai napilapok s a széles olvasótáborra számító irodalmi és mozgalmi orgánumok helyet adnak olyan tanulmányoknak, melyek a múltban szakfolyóiratokban jelenhettek csak meg, arra mutat, hogy az irodalomtudománynak helye s társadalmi, politikai jelentősége megváltozóban van. Történnek kísérletek a kezdeti időkben is arra, hogy irodalomtudományunk aléltságából feléledve, számot vessen múltjával, rögzítse a további fejlődés kiinduló-pontjait s körültekintsen kritikus szemmel az élő irodalom területén. Komlós Aladár Irodalmunk társadalmi háttere című művében 1946-ban megkísérli irodalmunk fejlődését a magyar társadalom fejlődésével egybekapcsolni. E sorok írója József Attiláról tesz közzé egy kis kötetet 1947-ben, hogy századunk e világméretű nagy költőjét méltó helyére állítsa. Lengyel Balázs A mai magyar líra címen ad ki 1948-ban egy kötetet, mely líránk Ady utáni fejlődését kívánja értékelni. Ezek a kísérletek azonban nemcsak sikertelenek, de reménytelenek is, mivel szempontjaik a letűnt kor irodalomtudományának szemhatáráig mutatnak, esszéista stílusuktól ideológiai tévedéseikig minden visszafelé mutat bennük. (Lásd erről bővebben a Magyar Tudományos Akadémia 1951. évi nagygyűlésén tartott vitaindító előadásomat, Eredmények és feladatok az utolsó század irodalmának kutatásában címen.) Eredményeikben nem sokkal pozitívabbak, de mégis előremutatók azok a kísérletek, melyek nem tudományos folyóiratokban azzal a szándékkal íródnak, hogy megkíséreljék a marxizmus-leninizmus ideológiáját következetesen alkalmazni irodalomtudományunkban. Elsősorban Keszi Imre, Király István, Pándi Pál, Szabó Árpád, Szigeti József, Waldapfel József tanulmányaira gondolok. Ha ezekbe bele is játszik még a letűnt kor irodalomtudományának visszfénye, ha olykor túlságos mereven és mechanikusan alkalmazzák is az alap és a felépítmény kapcsolatáról szóló marxi-lenini tanítást s nemegyszer vulgarizmusokba tévednek (különösen ha vitatkoznak), mégis ez az út a fejlődés útja : a kezdeményezés érdeme az övék. Kezdeményük jelentőségét növeli az, hogy kísérleteik napilapokban, folyóiratokban láttak először napvilágot s így egyszerre szolgálták a tudomány fejlődésének nagy ügyét és az új olvasóközönség, az új irodalomértők felnevelésének feladatát. Ё kezdemény hatósugara sokkal tágabb, mint azt cikkek és művek alapján rekontsruálhatnók : Waldapfel József részt vett a kezdet kezdetén a középiskolai irodalmi tankönyvek megalkotásában, belekapcsolódott az egyetemi irodalomoktatásba, —ez utóbbi téren neki és Király Istvánnak úttörő érdemei vannak : tudományos életünk és irodalmi műbírálatunk nem egy fiatal munkása tőlük kapta az első indítást. Nem kétséges, hogy a döntő fordulatot irodalomtudományunk újjáéledése terén felszabadulás utáni fejlődésünk legnagyobb gazdasági, politikai, társadalmi fordulata, az 1948-as esztendő fejlődése bozta meg. Ekkor kezdődött a párt sorainak belső rendezése során az a széleskörű és rendszeres ideológiai képzés, melynek hatása egész közvéleményünket elvi-ideológiai problémák felé is irányította. Ekkor született a felsőoktatási reform, mely — minden azóta nyilvánvalóvá vált hibája ellenére is — gyökeresen megújította tudós- és tanár-nevelésünket. Ekkor vált lehetségessé, hogy hozzáfogjunk tudományos életünk legátfogóbb szervezetének, a Magyar Tudományos Akadémiának és a hozzá-