Ligeti Lajos: A magyar tudomány tíz éve, 1945-1955 (Budapest, 1955)
Bóka László: A magyar irodalomtudomány tíz esztendeje - eredmények, problémák, feladatok
50 BÓKA LÁSZLÓ getéseken, mutatkoztak bizonyos jelenségek, melyekre fel kellett figyelnünk, de amelyeket nem egészen helyesén értékeltünk. A közkeletű gáncsok, melyekről munkásságunkkal kapcsolatban néhány esztendővel ezelőtt sok szó esett, ezek voltak : 1. Túlteng munkásságunkban a szövegkiadások, adatközlések körüli foglalatosság az értékelő munka rovására. Ezt hajlandók voltunk az állásfoglalástól való tartózkodással, az elvi helytállástól való liúzódozással magyarázni. 2. Kutatóink a múltba fordultak, nem vállalják feladatukat élő irodalmunk megsegítése terén. 3. Nem foglalkozunk elég behatóan a szovjet tudomány számunkra is iránymutató tanításaival. 4. Hiányzik munkánkból a tudományos élet legösztönzőbb mozgatója, a vita-szellem. Mindezek megett a kifogások megett valóságos jelenségek, sőt valóságos hibák is voltak. De a jelenségeket nem reálisan értékeltük és a hibákat nem elég mélyen elemeztük. Való igaz például, hogy kezdettől fogva máig kutatóink jelentős részét leköti az adatgyűjtés, a szövegkiadások előkészítése, filológiai gondozása. De ez önmagában egyáltalán nem hiba, sőt a gyakorlat azt mutatja, hogy enélkül a munka nélkül minden értékelő munkánk eleve dubiózus értékű. Egyre világosabban látjuk, hogy nemzeti irodalmunk történetének anyaga nagyon hiányosan áll csak rendelkezésünkre. A múltbeli kutatások rendszertelensége, tervszerűtlensége okán nemcsak legnagyobbjaink kritikai kiadását kell elvégeznünk, de műveik elemi számbavétele, lappangó munkáik felderítése, életművük és életük összefüggésének dokumentációja is a mi feladatunkká vált. Példaként elég ha rámutatunk arra, hogy Vajda János munkássága, kiről pedig a felszabadulás előtt két nagyobb igényű monográfia is jelent meg, teljes egészében csak most vált, Komlós Aladár kutatásai alapján ismertté s nem arról van szó, hogy nehány töredékét, variánsát lelte meg e szerencséskezű kutatónk, hanem egész évtizedek publicisztikai munkásságának hatalmas termését! S ez nem csak az újabbkori irodalom területén van így, melyet a közelmúlt irodalomtudománya elvszerűen elhanyagolt, a történeti távlat hiánvára hivatkozva. (Akik foglalkoztak vele — Schöpflin Aladár, Benedek Marcell, Szerb Antal stb. —, azok »céhen kívüli« kutatók voltak s munkásságukat a hivatalos tudomány nem nézte jó szemmel!) Egyre inkább kiderül, hogy. az az irodalomtudomány, mely magát a nemzeti hagyományok őrizőjének vallotta, irodalmunk múltjának feltárása és feldolgozása terén is igen felületes munkát végzett. Azok a kritikai kiadások, melyek a felszabadulás után Akadémiánk kiadójánál megjelentek, illetve, melyeknek kiadása folyamatban van (Balassi Bálint, Rimay János, Batsányi János, Csokonai Vitéz Mihály, Petőfi Sándor, Arany János, Ady Endre, József Attila, Juhász Gyula) s az a körülmény, hogy az Irodalomtörténet mellett Akadémiánk megindította az Irodalomtörténeti Közleményeket, rendkívül gazdag adattári anyaggal s végül az a megvalósulás előtt álló terv, hogy egy forráskiadvány sorozatot is indítunk kiadatlan, illetve nehezen hozzáférhető irodalmi emlékeinkből, azt bizonyítják, hogy munkásságunkat eziránvban fokoznunk kell, ha valóban meg akarjuk alkotni irodalmunk valóságos történetét. Az adatközléseknek, a szövegkiadásoknak, kritikai kiadásoknak az az örvendetes megszaporodása felszabadulás utáni irodalomtudománvi munkásságunk egyik jelentős, pozitív eredménye: egyedül ez a munka teremtheti meg a reális értékelés lehetőségét. Ha volt hiba ezen a téren, az nem az adatfeltáró és értékelő munka arányában volt, mivel e kettő az első és utóidejűség viszonyában van egymással s nem