Lőrincze Lajos: Nyelvőrségen (Budapest, 1968)
X. Melyiket válasszam?
Máskor meg az ö-vel hangzó forma a ritkább, a tájnyelvibb. Szentgálon ugyan azt mondják: költ, vörsöny, bötü, de az iskolában ott is így tanítják: kell, verseny, betű. Az utóbbiak a köznyelvi formák, a másikak már táj nyelviek. Vannak aztán, nem is kis számmal, olyan szavaink is, amelyek egyformán használatosak mind ö-vel, mind e-vel. Hogy csak néhányat említsünk, ilyen a csend—csönd, csepp—csöpp, fed—föd, fel—föl, perzsel—porzsol, repül—röpül, veder—vödör stb. Persze az „egyformán használatos”-at nem lehet egészen szó szerint venni. Mert valami hangulati különbséget azért a legtöbbünk érez pl. a csendes és a csöndes között, ennek következtében az egyiket jobban szereti, gyakrabban vagy szívesebben használja, mint a másikat. A költők, a nyelv művészei tudnak igazán élni az ilyen finom nyelvi lehetőségekkel. Hallgassunk csak meg befejezésül néhány példát — minden kommentár nélkül — József Attila verseiből. „Szoktatom szívemet a csendhez” — írja az Ódában. Ugyanitt: ízed, miként a barlangban a csend számban kihűlve leng s a vizes poháron kezed, rajta a finom erezet, föl-földereng. A Holt vidékben: Sűrű csönd ropog a havas mezőben. Végül a Téli éjszaka csodálatos zengésű, hangulatú sorai: A hideg űrön holló repül át s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet ? 17 Nyelvőrségen 257