Lőrincze Lajos: Nyelvőrségen (Budapest, 1968)
XVI. A mesterek példája
„VALAMI NAGY-NAGY TÜZET KÉNE RAKNI...” Azt kérdezi levelében Gy. I. Budapestről, mi az oka, hogy beszédünkben, de főleg írásunkban egyes szavakat néha megkettőzünk, ismételünk, s mi ennek a jelentősége, szerepe. Egy érdekes megfigyelését is közli ezzel kapcsolatban. Azt, hogy a nagy-nagy igen gyakran hallható, olvasható, de — mint írja — nem találkozott még sem írásban, sem beszédben ezzel, hogy kis-kis. Egy-egy szó megismétlése valóban gyakran előfordul beszédünkben, írásunkban. Mégpedig általában akkor, ha nemcsak egyszerűen valamely gondolatunkat akarjuk közölni, hanem a közlendővel kapcsolatos érzelmünket, lelkiállapotunkat is ki akarjuk fejezni. Próbáljuk csak ki a legmindennapibb, a leggyakrabban előforduló szavakkal. Egy-két szóval nem is nagyon lehetne leírni, milyen sok mindent, érzelmet, indulatot takar a bizony, bizony, látod, látod; te, te ! és sok más hasonló kifejezés, s mennyire más a hangulata e szavak nem kettőzött alakjának. Vagy nézzük levélírónk példáját, a nagy és a sok melléknév ismétlését. József Attila ezt írja Tél című versében: Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, hisz zuzmarás a város, a berek, fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni és rakni, adjon sok-sok meleget. Ebben a példában igen nyilvánvaló a szóismétlés szerepe: erősíti, nagyítja, fokozza az alapszó, jelen esetben a nagy és a sok melléknév jelentését. Bizonyosan mindenki érzi, mennyivel nagyobb, mennyivel lobogóbb a nagy tűznél a nagy-nagy tűz, amely sok-sok meleget áraszt. A senki szót — így gondoljuk a magunk logikájával — tulajdonképpen nem lehet fokozni, erősíteni. Hogy mégis lehet, ezt a költők bizonyítják. Például József Attila, Óda című versében: Nézem a hegyek sörényét — homlokod fényét villantja minden levél. Az úton senki, senki, látom, hogy meglebbenti szoknyád a szél. 430