Márai Sándor: Európa elrablása - Márai Sándor művei 23. (Budapest, 1995)

Európa elrablása

Egy irodalmi ügynök tengerentúli sikerekkel kecsegtet. Szórakozottan hallgatom, ismerem a valóságot, s ezt fele­lem: „Már nem akarok sikert New Yorkban. Beérném egy bukással Texasban. Nekem az is elég.” Félnek. Gazdagok, tehát félnek. Én is félek, de más­képp... Mit is féltek én még? Ők egy műveltséget féltenek, mérhetetlen vagyont és jólétet, érett és sértetlen életformá­kat. Én csak azt, hogy utolsó pillanatban elszédülök, az örvény erősebb, s ha föléje hajolok, még egyszer... Nem hiszem, hogy ebben a gazdag és boldog városban él egyetlen idevaló ember, aki megértené a pillanatot, amely legerősebben maradt meg számomra a háború emlékei közül: a pillanatot, mikor Buda felszabadulását követő reg­gelen, húsz kilométeres gyaloglás után, L.-lel beértünk a Mikó utcába, leültünk a járda szélére, szemközt a házzal, ahol az utolsó tizennyolc évben éltünk, s a romok közül lát­szott még az én szobámból néhány könyvespolc; senki nem értheti meg az itteniek közül azt a megkönnyebbülést, amit e pillanatban éreztem; minden dög volt és rom; de bennem szabadság volt, mint aki ezt mondja: „No, végre!” Ez az, amit nem érthet meg itt senki; azt hiszem, a derék svájci rendőrség kitoloncolna, ha megmagyaráznám nekik ez ér­zés igazi értelmét; s talán nem is ok nélkül toloncolna ki. A Bibliothecjue Hongroise (Úristen, micsoda „könyvtárat” rendeztek itt be az előző magyar kormányzatok!) egyik kis szobájában délelőtt ott találom P.-t, a francia költőt, s Cz.-t, a magyar festőt, amint Radnóti-verseket fordítanak. Cz. pipázik s lelkesen keresi a Sauvageot-ban a „tajtékos ég” francia ellenértékét; P. szótlanul, lelkesen írja mindazt, amit Cz. sugalmaz; a francia költő sötét szeme különös, nyugtalan tűzzel ég. P. már évek óta fordít magyar verse­ket, József Attilát, Kosztolányit, Petőfit; most Versailles-ból utazott ide, hogy velünk találkozzék; gazdag francia család 12

Next