Márai Sándor: Európa elrablása - Márai Sándor művei 23. (Budapest, 1995)
Európa elrablása
Egy irodalmi ügynök tengerentúli sikerekkel kecsegtet. Szórakozottan hallgatom, ismerem a valóságot, s ezt felelem: „Már nem akarok sikert New Yorkban. Beérném egy bukással Texasban. Nekem az is elég.” Félnek. Gazdagok, tehát félnek. Én is félek, de másképp... Mit is féltek én még? Ők egy műveltséget féltenek, mérhetetlen vagyont és jólétet, érett és sértetlen életformákat. Én csak azt, hogy utolsó pillanatban elszédülök, az örvény erősebb, s ha föléje hajolok, még egyszer... Nem hiszem, hogy ebben a gazdag és boldog városban él egyetlen idevaló ember, aki megértené a pillanatot, amely legerősebben maradt meg számomra a háború emlékei közül: a pillanatot, mikor Buda felszabadulását követő reggelen, húsz kilométeres gyaloglás után, L.-lel beértünk a Mikó utcába, leültünk a járda szélére, szemközt a házzal, ahol az utolsó tizennyolc évben éltünk, s a romok közül látszott még az én szobámból néhány könyvespolc; senki nem értheti meg az itteniek közül azt a megkönnyebbülést, amit e pillanatban éreztem; minden dög volt és rom; de bennem szabadság volt, mint aki ezt mondja: „No, végre!” Ez az, amit nem érthet meg itt senki; azt hiszem, a derék svájci rendőrség kitoloncolna, ha megmagyaráznám nekik ez érzés igazi értelmét; s talán nem is ok nélkül toloncolna ki. A Bibliothecjue Hongroise (Úristen, micsoda „könyvtárat” rendeztek itt be az előző magyar kormányzatok!) egyik kis szobájában délelőtt ott találom P.-t, a francia költőt, s Cz.-t, a magyar festőt, amint Radnóti-verseket fordítanak. Cz. pipázik s lelkesen keresi a Sauvageot-ban a „tajtékos ég” francia ellenértékét; P. szótlanul, lelkesen írja mindazt, amit Cz. sugalmaz; a francia költő sötét szeme különös, nyugtalan tűzzel ég. P. már évek óta fordít magyar verseket, József Attilát, Kosztolányit, Petőfit; most Versailles-ból utazott ide, hogy velünk találkozzék; gazdag francia család 12