Maróthy János: Zene és polgár zene és proletár (Budapest, 1966)
IV. rész. A zenei "magaskultúra" útja a polgári világkép tagadásán át a proletár világképig
hanem a szóban forgó József Attila-vers tényleges, „skeltonikusan” tördelt, éles-tömör aforisztikus kontrasztformulákból épülő tagolódásának megfelelően, így:3 385. példa ami persze sem itt, sem másutt nem vezet a szerkezet atomizálásához, széthullásához (mint sokszor az „ellenpolgári” irányzatoknál): a nagy egységek nem szűnnek meg, hanem belsőleg gazdagodnak, dinamizálódnak (a jelen esetben pl. a szavalókórus-szerű deklamáció kvintközpontú „nagvdiatonikus” dallamívet tagoz), hasonlóan a munkás népzene belülről dinamizált dalszerűségéhez. A tagozás -f- szélesebb egység elve az egyszerűbb műfajoknál (pl. Hacsattjrjan tánc-tételeinek poliritmikája, szintetikus tonalitása) éppúgy érvényre jut, mint az átfogó, összetett formáknál (pl. Prokofjev színpadi és oratoriális művei), ahol az aforisztikus intonáció-jelzések és analízisek, a többszörös „látószögváltás”, a politonalitás stb. végül is egységes világképet tükröző nagyformává állnak össze. A zenei nagyformákban így jelentkezik a polgári egylátószögűségnek, dal- és „kamara”központúságnak a széttörése, amely itt nem az egységes világkép általában vett széttörését, hanem egy új, magasabb szintű egységes világkép születését jelzi; amely nem egyéni sorsokban, hanem a tömegek nagy történelmi mozgásában gondolkodik, amely fölismeri e történelmi mozgás törvényeit, és amely ebből a szemszögből képes az egyéni sorsok helyét is meghatározni (klasszikus példa: Prokofjev Háború és Békéje). Ennek a zenei „tömegdramaturgiának”, amely az egyedit és magát a dalszerűséget is nem föloldja, hanem analízisnek veti alá és a kollektívhez való viszonyát határozza meg, amely zeneileg hozza felszínre a történelmi mozgás egész bonyolult dialektikáját, belső ellentmondásait, kétségkívül Muszorgszkij volt az első, egyedülálló és messze a jövőbe látó úttörője. * A munkás népzene vonásai tehát az általános művészi alkotómódszerré tágult szocialista realizmusban is tovább élnek. Lényeges különbség persze, hogy a szocialista realizmus a maga szemszögéből már a valóság egészét fölméri, és hogy a kapitalizmus embere helyébe a szocializmusban a „torzulástól ment”, képességeit minden irányban kifejlesztő ember kezd lépni. Ez viszont már kívülesik választott témámon. 3 Vándor Sándor — József Attila, Mondd, mit érlel . . . (1938). Vö. a „skeltonizmus” egész verstani történetével, a középkori „még-variativ” layé-tői magán SsEiTONon és a chartista költőkön át egészen Majakovszkij tg. 527