Mezei József: A szimbolista élmény kialakulása. Reviczky Gyula - Irodalomtörténeti könyvtár 22. (Budapest, 1968)
IV. A kételkedés lírája
hat vissza közéjük, mert nincs ami feltörje ezt a börtönt, és megtörje a közönyt. A „részvétlen” világ miatt olyan elviselhetetlen a magány. Ez a szimbolista „összetettség”-eszmény a formában, s talán, az első paradoxonok keletkezésére is módot ad. A magányélményről fokra-fokra kiderül, hogy a Sátán megfordított szerepét tölti be. A sátán az élettel csábította, örömöket, boldogságot, élvezetet, jólétet ígért, de a lélek meg nem alkudott, erős maradt. Most valahogy másnak tűnik mindaz, amit „akkor” elutasított. Most nem a megvesztegetettséget jelenti a földi boldogság elfogadása, hanem az életet, az emberi örömökkel teli világot, azt az eszményt, ami miatt fellázadt az önző társadalom ellen, ami miatt a „lelki életformát” választotta. Nem visszatérés, visszavonás ez, hanem a vágynak egy más dimenziójú, más formájú kifejezése. Azt látja és láttatja most az életben, amit szeret belőle, ami boldoggá teheti az embert, aminek örülni kell, és amiért félni kell, a halált. Az anyai szeretetet, a tavaszt, virágokat, az első csókot, a kedvest az otthont, egyszóval az életet. József Attila soraira emlékeztet, aki őseiről emlékezve mondja, „. . . kapáltak, / öltek, öleltek, tették, ami kell.” A magányt azzal vádolja, hogy mindettől fosztotta meg szándékosan, ellenségesen. „Nőttem s velem nőtt, mintha árnyam / Lett volna, a sötét magány.” Már kiszolgáltatott, a szabadság lázadója újra rab. Egy eltévesztett út, tragikus, ésszerűtlen, csökönyösbehajló magatartás ennek a magánynak a forrása. A rossz közérzet inkább, mint a rossz külvilág, egy lélekben játszódó dráma, az önvádnak és a helyzeti, magatartásbeli bizonytalanságnak a drámája. A szimbolizmus „választás”-gyakorlatával kapcsolatos a dilemmák, vívódások, a lírai vagy-vagy ok felkiáltójelszerű felmeredése. Mert valóban olyan bizonyos-e az úttévesztettség ? Nem volt-e igazi a magány választásával, a részvétlen, önző társadalom ellenében? Ezt a gondolatot is végigkíséri, felgombolyítja, nem annyira logikailag, inkább érzelmileg, a szenvedések, értetlenségek emlékeit idézi föl, amely elől menekülni akart. „Küzdjek közönnyel, félreértve! / Yan-e magány irtóztatóbb?” „Az élet gyors hullámverését / Epedve halljam, mint a rab; / S az életszomj, a lelki éhség, / Mint Tantaluszt, úgy marjanak?” A Magány vádolása egyszerre megcsuklik, elbizonytalanodik a költő, az elveszített éden fájdalmát közömbösíteni kezdi az elkárhozott földi éden minden nyomorúsága, szennye. 217