Mezei József: A szimbolista élmény kialakulása. Reviczky Gyula - Irodalomtörténeti könyvtár 22. (Budapest, 1968)
IV. A kételkedés lírája
A buddhista szerepjátszást a költemény legerősebb, legemlékezetesebb képe, a harcoló és elbukó angyal képzete halványítja, hitelteleníti. Az angyal ereje, szépsége, csak a maga démoni ellenképét, a rút, gonosz közönyt ismerheti el. Reviczky közönye azonban nem kegyetlen, nincsenek szörnyeteg vonásai, hanem szomorú, csendes-ironikus. Egy melankolikus hangulat betege, nem veszedelmes közellenség, dómon, mitologikus végzet. Még a bukott angyalnak sincsenek embertelen, ördögi vonásai, akinek bukását a költő a saját élményeként érzi át. „Most is kínlódom, mint az angyal, / Aki az égből lebukott.” Reviczky szépséget, nem iszonyatot, borzalmat talál ebben a bukásban. Az esztétikus bukás az esztétikus halál szimbolista megidézése. Már közhely, de nem lehet más magyarázata ennek a szubjektív azonosulásnak, a dicsekvő, kozmikus jelentésű, világokra kiható haldoklásnak. A romantika, torz, hátborzongatóan csúf vagy gyermetegen könnyű, hősies halálai után talál rá a szimbolizmus erre a valóban „nagyszerű” halálra, a bukás szépségére, az értékes embernek, a művésznek, a csupa szellem és szépség-embernek az eltűnésére, amely még utolsó mozdulataiban, önkéntelen, öntudatlan szenvedésében is sugárzik, vonzó, szép. Az angyal kínlódása megrengeti a földet, a szürke, kicsinyes világot, minden vonaglására rázkódik a világ, csodálatos természeti jelenéseket várunk, elsötétülést, földrengést, világok összeroppanását, mint Pán halálakor, mintha égi testek ütköznének össze, az angyal földrebukását úgy érzi meg a világ. Ebben a képben az önbecsülésnek és vágyakozásnak héroszi szimmetriái uralkodnak, csodálatosan nyújtózik szét a költő élményvilágában és szívja föl annak leglényegét, elengedi, sőt kalandozásra ösztönzi a fantáziát. Amikor a XX. sz.-i lírában pl. József Attilánál, „kozmikus képzelet”-ről beszélünk, akkor nem a csillaghasonlatokról van szó, hanem erről, az egyetemességre törekvésről, a világot egy metaforában vagy szimbólumban összefogni akaró költészetről, a világ „tetejére” kapaszkodó líráról. Jákob aspektusa. Reviczky eljutott a XX. sz.-i líra „új-klasszicista” törekvéseinek a küszöbére, úgy tör föl az istenhez, hogy az egész magasáról próbálja nézni a kis emberi élet dolgait is. A világ, a természeti kozmosz katasztrófa produkcióját ellensúlyozza az élet-halál katasztrófájával, az élet teremtésének és elvesztésének emberi elementarizmusával. „Mint az angyallal Jákob egykor, / 152