Nagy L. János: A retorikus nyelvhasználat Weöres Sándor költészetében (Budapest, 2003)
6. Változatok szövegre és retoricitásra
hangzása abból a különbségből is eredeztethető, hogy előzőleg a semmiség és a nincs többé „az abszolút tökéletes semmi” kifejezéséhez járul hozzá; - ugyanakkor a végén csupán az érzékemet magas hangrendű, s a dolgok kifejezésének veláris hangzása, megjelenési módja festi a szétkallódást. Ehhez segíthet a rímekből az az is- hamis, a valami -falai csengése. Az eddigieket támasztják alá a nyomatékok is. A sorokban általában két nyomatékos hely van, ezek között a köznapitól eltérnek a paradoxon súlyai, pl. a ’hiányával van ’jelen; ’nincs többé ’valami. Az írásképi (és szintaktikai) különbséghez a nyomaték eltérése adódik a befejező sorban, ott a hiány és a puszta egyaránt nyomatékos, nem úgy, mint az első sorban. A fentiek alapján világos, hogy Weöres önelemzése, önértelmezése csakis a tartalmi komponensnek a tükre - nem explikálja, mi miért az adott módon jelenik meg a szövegben. 6.6. A variánsok retoricitásáról A fejezetben a változatok mint keletkező szövegek, mint létező szövegek és mint szövegértelmezések szerepeltek. Ebben a hármasságban a hagyományos retorikai-stilisztikai elemzések a funkcionális stilisztikában szolid eredményeket értek el. A szimultán verselés tanulmányozásával az ütemhangsúlyos és a mértékes technika kifejező értékeit is képesek lehettek társítani, s a poétikai elvben egyesített szövegleírások magas színvonalat érhettek el. A zenei elv bevonása elméleti szempontból is fontos konzekvenciákra vezetett. Az elemző a hangzás hordozó szerepére építve a kifejezés új típusú lehetőségeit magyarázhatja. Ennek a fajta értelmező elméletnek a középpontja a poétikai szempont: a dekonstrukció utáni irodalomelmélet sem nélkülözheti az irodalmiságnak mint nem nyelvi természetű, nem nyelvészeti megközelítéssel elérhető centrális funkciónak az alkalmazását. Lehetséges, hogy a ’funkció’ bizonytalan tartalmú terminus; lehetséges, hogy mindig előre tisztázandó, milyen értelemben használja az elemző; - de ahhoz hasonlóan, ahogyan a nem temperált hangrendszerekben a kétféle ré hang középpontjává válhatik a pentaton és a hétfokú skálának egyaránt, elképzelhetőnek véljük & funkció, funkcionális terminus alkalmazását. A szimultaneitás néhány poétikai tényező érvényesíthető értékeit egyesíti az interpretáció folyamatában és eredményeiben. Tipikusan ilyen értékek a lexikai ismétlődések, a hangzás ismétlődései; a variációk lexikában, szintaxisban, hangzásban, rímelésben, nyomatékolásban. Az így felfogott szövegvizsgálatban elvileg lehetséges a holisztikus megközelítés: ekkor hierarchiába rendezi az elemző a fentebb felsorolt (és fel nem sorolt) komponensek értelmezési értékeit; vagy érvényes lehet a moduláris megközelítés: ekkor egyenrangú tényezők adta interpretációk sorozatából épülhet a szöveg egészének értelmezése. Ami pedig a szukcesszivitást illeti, az irodalmi szöveg, jelesül a vers linearitásában nem kevésbé lényeges értelmezési lehetőségeket kell figyelembe venni. Bár a József Attila-i kijelentés szerint „a vers minden pontja archi-205