Nagy L. János: A retorikus nyelvhasználat Weöres Sándor költészetében (Budapest, 2003)
8. Weöres költői nyelvének retoricitásáról
8.3. Az oszcilláció fajtáitól a stilisztikáig Weöres világlátásában és szövegeinek megformálásában egyaránt jelen vannak a paradoxonok. A dolgok színe és visszája egyenértékű ebben a lírában, hiszen mindkettő beletartozik a lehetőségek körébe. A korábbi chiazmusfejezet tanúsága szerint a paradox tartalmak és szintaktikai megoldások jelentős mértékben növelik a Weöres-szövegek hatásosságát is, esztétikai színvonalát is. A huszadik századi irodalomelméletben és az irodalmi szövegek elemzésében gyakori ez a megközelítés - aminthogy gyakoriak a textusok paradox megfogalmazásai is. Ezek közül a megfogalmazások közül a költői nyelvről született az a megállapítás, hogy benne a meghatározatlan meghatározottság uralkodik. Ez a kifejezés önellentmondónak látszik, mégis jól jellemzi azt a típusú irodalmi szöveget, amelyben a korábban megszokott egyértelmű referenciák helyett diffúz jelentések és konnotatív szemantikai elemek kavarognak. Nem tekinthetjük ezt véletlennek: a zavarosnak, kaotikusnak látszó valóság és a - zavarosnak, kaotikusnak létrehozott - teremtett világ kongruenciája nem esetleges, hiszen éppen az ilyen megjelenítő valóság képes az emberi tétovaságot, a véletlenszerű történések univerzumát reprezentálni. Ez az oka annak is, hogy lényegi információk ki nem fejtett, implicit módon jutnak kifejezésre. S a meglepő költői összekapcsolások esetén: „a tudat ezen az alapsíkon nem tudja összeilleszteni őket, kénytelen »felhangjaik«, asszociációs síkjaik közt kapcsolatot keresni: lázas gyorsasággal bontja hát föl a két szót jelentésárnyalataikra, asszociációikra, addigaddig, míg végül át nem villan valahol egymásba a két asszociációs mező.” Majd: „A beleérzés bonyolult... lelki folyamat, amelynek során az olvasó tudata szakadatlan és észrevétlen oszcillál az azonosulás és a különállás, az együttérzés és a kívülről szemlélés két pólusa közt.”497 Hankiss Elemér kötetében így összegzi a hatáseszközök komplex elemzését József Attila szövegeiben: „a közös mozzanatot a síkváltásban és a különböző síkok közti oszcillálásban fedeztük föl, s úgy találtuk, hogy e mozzanat minden költőileg értékes és hatékony alakzatban, struktúrában megtalálható. A metaforában, láttuk, a kép és a jelentés közt vibrál a tudat, a rímben a rímhívó szó és a rím között, a megszemélyesítésben az élő és az élettelen jelenségek síkja közt, József Attila kései verseiben a különböző magatartássíkok között... a feszültségek alatt tulajdonképpen további s talán alapvetőbb síkok, ellentétpárok: az emberi tudat alapkategóriái húzódnak meg... a tudat... valóságos és racionálisan meghatározható síkok közt vibrál.”498 Hankiss munkája kétféle oszcillációt különböztet meg: a horizontálisát (az ide-oda váltás a jelsor mentén történik, ezért ezt horizontális oszcillálásnak nevezzük) és a vertikálisát: „Ekkor a tudat néhány századmásodpercre oszcillálni kezd az Azonosság és a Nem-azonosság fogalma, fogalmi szintjei között, míg föl nem oldja vagy félre nem tolja az ellentmondást, és folytatja a dekódo-497 498 Hankiss i. m. Uo. 520. 111. és 113. 281