Nagy Sz. Péter: Zsolt Béla - Kortársaink (Budapest, 1990)
A végzetes toll
Az ankét utolsó hozzászólásaként jelent meg József Attila tanulmánya. Alaposan ki is használja ezt a helyzeti előnyét — a Kosztolányiéhoz hasonlóan aránytalan dolgozata első felét az előtte szólók bírálatának szenteli. Az egész tanulmányra és prózájára egyébként is jellemző éles, szertelen, ugráló, nehezen követhető stílusban egyenként marasztalja el az előtte szólókat, elsősorban a pszichologizálás és a felületesség miatt, s csak a dolgozat végén tér rá igen röviden Ady méltatására, néhány megállapítása azonban az ankét legértékesebb, ma is helytálló gondolata. Az ankétot Zsolt Béla zárta meglepően szűkszavúan. Tanulságként megállapítja, hogy Ady kultusza elsősorban társadalmi jelenség ugyan, de esztétikai ércfedezete is van, nagy pozitívuma, hogy már korábban is a legintellektuálisabb rétegekre hatott. A Toll érdemét az ankét adatgyűjtő voltában és abban látja, hogy sikerült lángra lobbantania Ady kapcsán a kritikai szellemet. A vitát egyben méltó tisztelgésnek tekinti Ady szelleme előtt. Milyen következtetéseket kínál A Toll Ady-revíziója? Mindjárt elsőül a lap karakterére adhat választ a kérdés: miért itt jelentette meg Kosztolányi pamfletját? Az a Kosztolányi, akinek ekkor már minden orgánum rendelkezésére állt, és aki egyébként nem írt A Tollba. Tudjuk, a Nyugat húzódozott a közléstől, később még a reflektálástól is.31 A Toll azonban mintha ezért született volna, népszerűségét, a reklámot mindenesetre ennek köszönhette. Babits Ady hiénáiról, elárulásáról, mérges sziklákról, zsurnáltempóról beszélt. Ha a vád túlzott is, mégis céloz arra, hogy miért közölte Zsolt Béla Kosztolányi cikkét. Szenzációt látott benne, üzletet, reklámot. Szenzációt, melytől a lap sohasem idegenkedett. A népszerűség, a kritikai hang, a bulvárjelleg, 78